Vér a színpadon

Vér a színpadon

Hamis mosollyal az arcán, unottan leült az erősítőre. Megpróbálta behangolni a gitárját. Behunyta a szemét és sorban megpendítette a húrokat. Mélyet sóhajtott miközben hallgatta a hangok morajlását, ahogy azok eltűnnek az éjszakában, majd örökre semmivé válnak.

Lassan körbepillantott. A banda többi tagja már javában sürgött-forgott.  Közeledett a koncert ideje. Hatalmas hangfalak sorakoztak a színpad szélén. Még ő maga is csodálkozva nézte a körülötte kibontakozó őrületet. Úgy tűnik, valóra válik az álma. Hirtelen három női alak rohant el mellette, majdnem fellökték. Látszólag örültek valaminek. Egymás nyakába ugráltak és sikoltoztak. Mind bőrnadrágot viseltek, fekete pólót és erősen voltak sminkelve. Egy hasonló lány ácsorgott a színpad mellett. Mosolyogva figyelte társait, miközben lassan meggyújtotta cigarettáját. Hihetetlenül titokzatos volt.

-         Hé, Rómeó! – hangzott egy kiáltás a távolból. Rómeó letette a gitárját és lassú léptekkel elindult. Közben nem vette le a szemét egy percre sem a különös idegenről. Odasétált barátjához.

-         Miért hívtál? – kérdezte.

-         Kik ezek?! – Háborogtak. Köré gyűlt az egész banda.

-         Én azt hallottam, hogy ez a rakás fruska lesz az elő zenekar. Állítólag nem titkolják, hogy a babérjainkra pályáznak.

-         Ugyan már! – csattant fel Rómeó. – Inkább igyekezzünk, mert mindjárt kezdünk! – Azzal elsietett.

Pár pillanat múlva kigyúltak a fények és kezdetét vette a rock and roll szörnyű cirkuszának porondján egy újabb előadás.

Az elő zenekar fiatal kora ellenére kimagasló műsort adott. A közönség vadul tombolt és a kordont rázták, akár valami eszelős vadállatok. Olyanok voltak, mint egy nagy, emberekből álló, engedelmes massza, melyet a zenekarok kedvükre formálnak.

Rómeó és társai következtek. Már éppen siettek fel a színpadra, amikor Rómeó a nagy rohanásban összeütközött azzal a furcsa lánnyal, akit korábban látott. Különös érzés kerítette hatalmába. Elkapta a lány kezét, magához húzta majd megcsókolta. A banda többi tagja rosszalló pillantást vetett rájuk.

-         Mi a neved? – kérdezte Rómeó miközben szorosan átölelte.

-         Nekem most…most….most mennem kell! – dadogta a lány és kitépte magát a fiú karjaiból.

Kezdetét vette a koncert, ám a játékidő felénél hirtelen áramszünet állt be. Valaki megpróbálta tönkretenni az estét. Az együttes dühösen rontott le a színpadról, majd nekiestek Rómeónak. A földre került.

-         Az a csaj az oka mindennek! Közel akart férkőzni hozzád és te olyan bolond vagy, hogy engedted! Itt volt a nagy lehetőség az áttörésre és egy csapat tini lány miatt nem lesz belőle semmi! Hogy lehetsz ennyire önző?! Hogy teheted ezt?! Takarodj! – kiáltozták.

-         Ő nem tehet semmiről! Véletlen volt az egész! – védte magát.

-         Védd csak azt a ribancot! – hangzott a válasz.

Rómeó szemében, mint egy szikraként lobbant fel a harag tüze. Vadul ütni kezdte támadóit. Egyre többen lettek. Kiáltásoktól visszhangzott az éjszaka. Egyikőjük a háttérben előhúzta a fegyverét és belemarkolt a már mozdulatlan Rómeó hosszú hajába. Felemelte a fejét és a fülébe súgta:

-         Most pedig agyonlőlek akár egy kutyát! – a halántékához szorította a pisztolyt. A fiú becsukta a szemét.

-         Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – üvöltötte egy női hang.

A következő pillanatban a fegyveres férfi vérző fejjel terült el. Mögötte az a különös nő állt lihegve, kezében a törött basszusgitárjával. Mindenki meghátrált.

A lány felvette a lába mellett heverő Jack Danielst, kortyolt egyet és a földhöz vágta az üveget. Felnézett. Éhes tekintettel lassan végigmérte ellenfeleit.

- Ha nem tűntök el, elvágom a torkotokat! – fenyegetőzött sziszegve.

Felsegítette a félig kábult Rómeót, beültette a kocsiba és elhajtott. Közben végig ott csengett a fülében a szirénák vijjogása. Kavarogtak a gondolatai. Él még az a férfi? Keresheti a rendőrség? Miért védte meg ezt az idegen srácot?

Egy hotel előtt parkolt le. Besegítette cinkostársát egy szobába és az ágyra fektette. Leült mellé és ellátta a sebeit.

-         Mondd meg a neved…kérlek. – könyörgött Rómeó.

-         Ha Te Rómeó vagy, akkor én Júlia. – mosolygott a lány.

-         Mennyi az idő? – kérdezte sóhajtva.

-         Pontosan éjfél. – mondta Júlia és kinézett az ablakon. – Szeretlek!

Rómeó felkapta a fejét. Nem tudta felfogni azt, hogy mi ennek az oka, de ő is pontosan így érzett.

-         Én is Téged! – majd odalépett hozzá és ismét megcsókolta. Szorosan hozzá simult és hagyta, hogy az őrület sodrása a hatalmába kerítse. Eggyé váltak az éjszakával.

Júlia arcán könnyek gördültek végig. Idegesen az ajkába harapott. Úgy érezte, lassan minden darabjaira hullik szét.

Rómeó végigsimította kezét a lány arcán. Legszívesebben üvöltött volna. Azonban bár a lelke kiáltott, a szája néma volt. Kétségbeesetten nyelte vissza a könnyeit. A feje még mindig acélöves sikolyoktól harsogott.

-         Hát ez a vége? – kérdezte elcsukló hangon. – Így halunk meg?

-         Nem tudom…A nyomunkban vannak. Meg fognak találni. Nem akarok bezárva élni. Én szabadnak születtem! Bármit elvehetnek, de ezt soha! Nem engedem! – Júlia arca eltorzult. Annyi érzés kavargott benne. Rettegett.

Felkelt az ágyról és a szekrény felé indult. Előhúzott egy bőröndöt. Felnyitotta és elővett belőle egy zacskó port. Rómeó meglepődött.

-         Heroin? – kérdezte. Júlia bólintott miközben előtört belőle a zokogás.

-         Ha már meg kell tennünk, akkor úgy menjünk el, ahogy a példaképeink tették. – suttogta.

Bizonytalan volt. Rómeó leült mellé a padlóra. Átkarolta és a szemébe nézett. Tudták, hogy nincs más választásuk. Csak így maradhattak örökre együtt.

Halálos adag került a fecskendőkbe.

Rómeó beszúrta bőre alá a hideg tűt, majd megvárta, míg Júlia is ezt teszi. Kinézett az ablakon.

- Hajnalodik, Kicsim! – súgta és megcsókolta Júliát.

Egy lépés

Egy lépés

Hazaértem. Becsukom az ajtót, ledobom a cuccaimat, majd saját magamat is a kanapéra. Felülök, összehúzódom. Az arcomat a tenyerembe temetem, majd egy mélyet sóhajtok. Csend van, mint mindig. Senki sem vár haza, nem is tudom, miért vagyok még mindig ezen a nyomorúságos helyen. Nincs senkim. Egyedül vagyok. Kész őrültekháza ez az egész. Nem szólhatok senkihez. Beleőrülök. Belefáradtam a fáradtságba.

Minden nap ugyan az történik. Mintha belekerültem volna egy időhurokba, amely soha nem fog megszűnni.

Örökre ugyan az a nap lesz. AZ a nap!

Könnybe lábadnak a szemeim…El kell felejtenem! A tükör elé sétálok, és alaposan szemügyre veszem a félhomályban kirajzolódó alakot. Gyűlölöm önmagam. Születhettem volna szőke, karcsú derekú bombázónak is, de nekem ez jutott. Talán ezért nem kedvelnek. Mert önmagam vagyok. Soha nem figyelnek rám. Sehol. Az egész világ ellenem van, én pedig a világ ellen.

Mindig is lenézték a különcöket. Nem fogadnak el senkit olyannak, amilyen. Mindenkit átformálnak. De mégis kinek a képére?!

Önző dögök vagyunk! Szörnyetegekké váltunk és mások nyomorának örülünk. Nem értem. Én már semmit. Nem is akarom.

Öregnek érzem magam, pedig még alig éltem. Sok hülyeséget csináltam már, de egyet sem bántam meg. Most viszont úgy érzem magam, mint egy bolond kiscica, akinek játék közben az élet fonala tekeredett a nyaka köré és hurokként tartja fogva mindaddig, míg meg nem fullad.

Pont ilyen rossz ennyire egyedül lenni.

Az ablakhoz megyek. Kinyitom és veszek egy mély levegőt a csípős, téli hidegben. Felnézek az égre. Csillagos az égbolt. Milyen jó nekik! Soha sincsenek egyedül! Irigylem őket. Én is közéjük vágyom, a társaságukba, ahol figyelnek rám.

Felállok az ablakpárkányra. Szeretnék messze-messze repülni!

Egy hullócsillag szeli át a fekete eget. Behunyom a szemem és kívánok: „Bárcsak csillag lehetnék!”. Egy megnyugtató hang, valahonnét a lelkem mélyéről azt feleli: Csak egy lépés…

Wild Side

Tudnotok kell, hogy honnét kapta az oldal részben a nevét. A Mötley Crüe - Wild Side című dala játszott közre.

Így szól:

Térdre, bűnösök
Az utca vallása előtt
A kapzsiság lett az új király
Hollywoodi álomtinik
Tegnapi szennykirálynők
Tartsátok meg az áldásokat a végső harangszóra
ÁMEN

Vad negyed
Hordozom keresztem
A halállistám alatt
Továbbítsd a leveleim a pokolba
Hazugok és mártírok
Elvesztették hitüket az Atyában
Rég levesztek a jókívánságok közt

Vad negyed

Bukott angyalok
Gyorsan ölnek
Jöjjön el a Te országod a vad negyedben
Miatyánk
Ki nem vagy a mennyekben
Legyen meg a Te akaratod a vad negyedben
Szűz Mária
Anyám, hadd imádkozzam értük a vad negyedben
Vad negyed
Vad negyed

Hencegő kis senkik
Dicsőítik a kokaint
Bábok, aranydróton
Kelet-L.A. éjfélkor
Apu nem jön haza ma este
Holtan találták a legjobb barátja feleségével

Vad negyed

Halálos csapások
A vad negyedben fekszünk
Nincs menekvés
Gyilkosság, erőszak
Bezárva sínylődünk a vad negyedben
Egy kisbaba fölsír
Egy zsaru meghal
Egy napi bér a vad negyedben
Vad negyed
Vad negyed
Tragikus élet a vad negyedben
Vad negyed
Vad negyed
Szétrúgunk pár segget a vad negyedben

Milyen érzés kamasznak lenni?

Milyen érzés kamasznak lenni?

A kérdésre, hogy milyen érzés a mai világban kamasznak lenni meglepően egyszerű a válasz: Rossz. Ha pedig lánynak születtél…még rosszabb. Ezt kell még megfűszerezni némi családi problémával, szerelmi csalódással, az iskolával és meg is kaptuk a káosz receptjét egy főre. De szerintem haladjunk sorban a hozzávalók listáján.

Szóval a kamasz kor…A felnőttek szerint megváltozunk, olyat is hallottam már, hogy kifordulunk önmagunkból. Valahogy az én véleményem sokkal eltérőbb. Szerintem megtaláljuk önmagunkat. Azzá válunk, akik a későbbiekben lenni szeretnénk. Nem egy átmeneti állapot csupán. A „felnőttek” felcímkéznek minket. Bestiák vagyunk a szemükben, akik önmagukat és másokat pusztítanak. Pedig ők is ilyenek voltak és azok is maradtak. Csak eljátsszák, hogy nem gyerekek már.

Félünk. Az az igazság, hogy rettegünk. Hogy mitől? A jövőtől. Ránk ijesztenek. Az érettségi, a munkavállalás, a család és az ilyesmi. Ilyenkor legszívesebben üvölteném, hogy „ÉN MÉG CSAK 16 VAGYOK!”. Egy gyerek, aki nem akar felnőni, mert az rémisztő. Törékeny vagyok, gondoskodásra szorulok. Nem értem miért várják el tőlem, hogy „nagylányként” viselkedjek. Nem vagyok az és nem is akarok az lenni. Nem akarok dolgozni, nem akarok érettségizni, nem akarok egy nap arra ébredni, hogy komoly lettem. Olyasvalaki szeretnék lenni, aki elér valamit az életben. Szörnyű lenne úgy meghalni, hogy nem tudták ki voltam ÉN. Most rólam van szó. Önző lennék? Nem gondolnám. Pedig mindenki ezt mondja. Néha a gondolataim szétnyomják a koponyámat. Iszonyú érzés. Odabent pedig rengeteg dolog kering. Élet és halál, világosság és sötétség, férfi és nő, fiatal és öreg. Elgondolkozom. Mindenen. De ezekre a kérdésekre nincs válasz…

A család sem biztos pont. Senkinek. Néha nem bízom bennük. Mi van, ha nem bírnak elviselni tovább? Mi lesz, ha kiraknak? Vagy talán rosszabb. Terhükre lennék? Tagadják. Sok a galiba itthon. Semmi sem jó nekik. Ha összefogod a hajad az a baj, ha kiengeded, akkor meg úgy nem jó. Ha a barátaiddal vagy, nem vagy otthon eleget, ha nem mész sehová akkor nincsenek barátaid. És még mi vagyunk a bonyolultak és érthetetlenek. Erőltetik a vallást. Ezt végképp nem értem. Majd ha nagyobb leszek eldöntöm, hogy hová akarok tartozni. Amúgy is magánügy.

Nah a pasik az meg megint egy külön téma! Soha nem fogom őket megérteni. Szerintem ők a gyengébbik nem. Ami azt illeti én nem hiszek a szerelemben. Hülyeség. Nem létezik. Ha pedig mégis, akkor nem örök. Csak a vágy járatja a bolondját az emberrel és ezt becézzük szerelemnek. Szeretet van. A szerelemmel ellentétben tényleg örökké tart(hat). Legtöbbször barátság formájában jelenik meg. Itt az a probléma lép fel, hogy fiú és lány között huzamosabb ideig nem lehet barátság. Valaki többet fog érezni és akkor nála lesz az a bizonyos bomba, ami bármikor robbanhat, ha kiderül az igazság. Tönkretesz mindent és már soha többé nem lesz a régi az a kapcsolat. Példálózhatnánk akár egy megtöltött fegyverrel, végig ott lapul valaki zsebében és a kellő pillanatban a saját fejébe ereszti a golyót. Kész öngyilkosság. Ahogy minden, amit teszünk…

Semmi sem lehet egyszerű. Akit angyalnak látunk, az valójában ördög. Vakon bízunk magunkban, és van, hogy Istenben. De Isten gonosz. Játszik velünk.

Nagyon nehéz. Nehéz megfelelni, jónak lenni. Én nem is akarok…Sem itthon, sem az iskolában, sem a férfiaknak…Ők tesznek tönkre minket. Én önmagam akarok lenni. Ha kell, egész életemben hajszolni az álmaimat, még akkor is, ha soha sem érem el őket. A fontos az, hogy életem végén elmondhassam magamról: Végig az voltam, aki lenni szerettem volna…

Hajtóvadászat (novella)

A Hajtóvadászat

A tó vizének tükrében megtört a sápadt Hold fénye. Talán az igazság tükre volt ez, melybe belenézve megláttam igazi valómat. Egy fenevad. Sötét csíkjaim most nem látszottak, elnyelte őket az éjszaka sötétje. Mindenütt csend honolt. Az est nyugalmát lassan kezdte felváltani az éj jeges borzongása. A fák árnyéka kísértetiesen húzódott mögöttem. A csillagok fényében még vadabbnak látszottak. Pont úgy, mint én. A meg nem értet, kit azért üldöznek, mert bundája tört fénye elvakítja az amúgy is hiúságától világtalan kapzsi embert. Mert ők szeretnék látni fogam fehérjét.

Gondolataim mély ,erős sodrású folyamából egy ismerős hang zökkentett ki. Marradunaz volt az. Lassan bicegett felém. Idős volt már. Még ebben a sötétben is jól látható volt a rengeteg heg, melyek a régi harcok sebeiből maradtak hátra. Smaragd szín szeme úgy ragyogott, mint az igazgyöngy. Emlékszem ,hogy mennyit mesélt, amikor még kölyök voltam. Rengeteg történetet hallottam a királykék tengerről, a tigrisek dicső tetteiről és persze a legfélelmetesebb ellenségünkről. Ő Atzapar, ki már generációk óta üldözi fajtánkat. Még mindig összeszorul a torkom, ha meghallom a nevét. Temérdek rémtörténet kering róla, de senki se tudja, hogy ebből mi igaz, mert kit utolér, azt nem látjuk többé.

Marradunaz leült mellém. Mélyet sóhajtott, majd tekintetét az égboltra szegezte.

-         Csodálatos az ég ma éjjel. -mondta.

-         Valóban. – jelentettem ki halkan.

-         Emlékszel ,amikor kicsi voltál mennyit meséltem neked? Most pedig már kész felnőtt vagy. Meg fogod érteni amit mondok.-hangja gondterhelt lett. Megrémisztett.

-         Mire gondolsz?- kérdeztem. Csomót éreztem a torkomban.

-         Ismét itt jár közöttünk…- tétovázott – Itt jár Atzapar.

-         Parancsolsz? – kérdeztem vissza meghökkenten. Nehezen találtam szavakat. Gondolataim sodrása elapadt. Pupilláim összeszűkültek, lábaim remegtek.

-         Úgy van. Ismét felbukkant. – sóhajtotta.

-         Ugye nem…- nem tudtam befejezni a mondatot, nem mertem kimondani.

-         De igen. Lecsapott. Rengeteg kölyök maradt anya nélkül. – hangja gyászossá vált. Fejét lehajtotta.

-         Nem lehet! – nyögtem fájdalmasan. Szememet idegesen forgattam.

-         Sajnos mégis. Kérlek, könyörgöm vigyázz magadra! Ígérd meg! – kétségbeesett volt. Teste idegesen meg–meg rándult.

-         Ígérem. – mondtam. Tekintete felragyogott. Nem szólt semmit. A távolban madarak szálltak fel. Furcsa volt. Elvégre lassan éjfél…

Fényt láttam a tó túloldalán. Valami megvillant, majd hatalmas mennydörgésszerű hang hallatszott. Fegyver. Szomorúan kerestem Marradunaz pillantását.

- Nem tehetünk semmit? – kérdeztem.

- Sajnos nem. De Sugarra, emlékszel mit mondtam? Ki fegyverrel pusztít, fegyver által vész el. – jelentette ki.

- Honnét veszed, hogy ez igaz?! – hőbörögtem.

- Amióta világ a világ ember embernek farkasa. Ez így volt mindig és soha sem lesz másképp. – mondta. Igaza volt. Nem ismertem nála bölcsebb tigrist.

 Hirtelen fegyver dördülése hallatszott a közvetlen közelből, és egy pillanat múlva Marradunaz a földre rogyott hatalmas puffanás kíséretében. Nem tudtam mit tegyek, mélyet sóhajtott, majd láttam ,ahogy a fény kihuny a tekintetéből. Szeme ragyogását üvegesség vette át. Izmai elernyedtek, majd a következő sóhajtás után többé nem vett levegőt.

Irtózatos fájdalom nyílalt a mellkasomba, mintha engem is meglőttek volna. Lassan hátrálni kezdtem, majd futni, ahogy csak a lábaim bírták. Rohantam amerre az ösztöneim húztak. Menekülni, futni, elrohanni, túlélni…ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Látásom ködössé vált, néha vadul vicsorogtam, villogtattam fogaim. Féltem. Berohantam a sűrűbe, mindenen át ,utat törtem magamnak a bokrok között. Egy-egy hegyes tüskéje felszakította a bőrömet. De nem fájt, mert a rettegés eltompította az érzéseimet. Lassan minden erőm elfogyott. Fáradtan vonszoltam magam egy fa tövébe, melyet hatalmas sziklák szegélyeztek. A köveket végig befonta az idő a fa gyökereivel. Itt biztonságban éreztem magam. Lihegtem levegő után kapkodva. Aztán eszembe jutott Marradunaz, a jó öreg Marradunaz. Jaj, hogy juthattam ide?! A tudatomba kúszott a gondolat és befészkelte magát az értelem minden egyes porcikájába. Ő nincs többé. Soha-de soha nem látom már smaragd szín szemét. Nem fog segíteni…mert nem tud. Fájdalmasan hörögtem. Egyedül vagyok, teljesen EGYEDÜL. Testem remegett a kimerültségtől, néha lehunytam a szemem, de a bevillanó képek nem hagytak nyugodni. Egész éjjel csendben feküdtem, fájdalomtól eltompult tudatállapotban.

Lassan kúszott felfelé a Nap az égboltra, mindent vörösre festett fénye. A madarak csivitelni kezdtek és a rovarok is előbújtak. Hideg volt az éjjel. A párától láthatóvá vált az ezüstös pókfonál a fa ágai között. Nehézkesen felküzdöttem magam a talajról, majd az egyik szikla tetejére ültem. Körbepillantottam. Egy idegen helyen voltam, idegen környezetben. A félelem ismét visszatért, hisz nem tudhatom kinek a territóriumába tévedtem. A szél bársonyosan simogatta a tájat. Langy, nyári fuvallat volt ez. Nem tudtam merre tovább. Felálltam és a lehető legcsendesebben továbbálltam.  Egyet tudtam: minél messzebb kell kerülnöm Atzapartól. Kis idő elteltével zajra lettem figyelmes. Valaki követett. Lépteimet megszaporáztam. Majd megtorpantam. Csend volt körülöttem. Gyanús csend. Pont mint a viharok előtt. A madarak elhallgattak. Ezek szerint más ragadozó is jár a környéken. Már épp megtettem volna a következő lépést, amikor egy hatalmas hím ugrott elém, hófehér fogait vadul csattogtatta ,teste megfeszült, készen állt bármire, hogy megvédje területét. Védekező pozíciót vettem fel, amit ő további fenyegetésnek vélt. Nagyot nyeltem, majd meghunyászkodtam előtte. Szégyen a futás ,de hasznos. Főleg akkor ha nem akarod otthagyni a fogad. Mélyen a szemébe néztem. Fölényesen pillantott rám.

Végül én törtem meg a már-már kínos csendet.

-         Suggarra a nevem. Békével jöttem. Nem szeretnélek bántani csupán átutazóban vagyok. – jelentettem ki dadogva. Az ismeretlen furcsán nézett rám.

-         Az én nevem Aita és ne haragudj az előbbi gorombaságért. Mégis merre tartasz?- kérdezte érdeklődve.

-         Menekülök. Minél messzebb kell jutnom. Atzapar a közelben jár.- mondtam figyelmeztetőleg. Aita hátrahőkölt. Döbbenet ült ki arcára. Szeme vadul megvillant, szinte belevágott az elevenembe.

-         Hogy mondod? Milyen közel? – horkant fel.

-         Tegnap éjjel indultam a tó partjáról. Azóta nagyon közel járhat. – suttogtam.

-         El kell tűnnünk innét. Velem tartasz?- kérdezte. Elgondolkodtam. Én nem ismerem ezt a környéket, viszont Aita igen. Így mindkettőnk esélyei jóval nagyobbak. Keresnünk kell egy új hazát. Mert ide már soha nem térhetünk vissza. Ránk találnának.

-         Igen. – válaszoltam könnyed gyorsasággal.

Aita elindult, nem szólt semmi. Néma csendben sétáltunk egymás mellett. Eszembe jutott ismét Marradunaz. Nem tudtam, hogy mi lenne a helyes. Elmenekülni és eleget tenni azon kérésének, hogy vigyázok magamra, vagy szembenézni Atzaparral és megbosszulni. Nehéz döntés. De mégis okosabb menekülni. Így meneteltünk néma csendben, egyik lábunkat pontosan a másik helyére illesztve, hogy még csak a feltűnés gondolatát is kerüljük. Lassan kiértünk Aita területéről. Hátrafordult. Fájdalmasan nézte végig azt, ami egészen eddig az övé volt és biztos jövőt nyújtott neki. Mindene köddé vált egy perc alatt. Kiléptünk az ismeretlenbe.

Lassan beköszöntött az este. A Nap olyan vörösre festett mindent, mint amikor felkelt. De ez a vörösség most félelmet hozott, nem pedig új reményeket. Közelebb húzódtam Aitához. Úgy éreztem lenéz és neheztel rám. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire hálás vagyok amiért nem hagyott egyedül és, hogy mellette biztonságban érzem magam, de nem jöttek a szavak. Csak bambultam magam elé. Kecses lépteim könnyedségét lassan átvette a lomha mozgás. Ismét bevillantak a képek a tegnap éjszakáról. Felnéztem az égre. Telihold volt. Vajon Marradunaz lát onnét fentről? Létezik mennyország? Tudja, hogy min megyünk át? Ezekre a kérdésekre nem tudhattam a választ. Csak reménykedtem, hogy segít nekünk. Az éj, akár egy angyal borította ránk szárnyait. Elrejtett minket a kíváncsi tekintetek elől. Aita megtorpant én pedig nekimentem. Rám mordult.

-         Figyelj jobban! – sziszegte a tőle már megszokott hűvösséggel.

-         Bocsánat! – suttogtam.

Volt valami egészen furcsa benne. Lenyűgöző volt a maga nemében. Hűvös, acélos tekintetében mindig ott bujkált a tűz. Akárcsak most.

Abban a pillanatban füst csapta meg az orrunkat. Izmaim megfeszültek, füleimet védekezően hátrahúztam. Nem mertem magam mögé pillantani. Aztán mégis megtettem. Minden lángokban állt. A tűz éppen felemésztette az erdőt, melynek közepén álltunk. A fák sorban dőltek a földre szénné égve. Kétségbeesés lett úrrá rajtam. Rohanni kezdtünk.

-         Ez Atzapar műve! – kiáltottam.

-         Tudom! Felégeti az egész erdőt, hogy kikergessen minket a rejtekünkből. – lihegte.

Észre sem vettük, de a lángok körbe értek. A kör bezárult. Semerre sem tudtunk volna menekülni. Újabb és újabb köröket róttam le, kiút reményében. De a terület egyre szűkült. Féltem és kezdtem beleőrülni.

-         Figyelj rám! Most szükség van minden erőnkre! Muszáj menekülni! Átugorjuk!- mondta Aita határozottan.

-         Megőrültél?! Mégis mit hiszel te rólam! – morogtam dühösen az arcába.

-         Csak így menthetjük a bőrünk. – villantotta ki a foga fehérjét.

A következő pillanatban teste megfeszült, majd nekifutott és átugrotta a vadul táncoló lángtengert. Teste csodálatos ívben, hatalmas lendülettel ért a földre. Talpon maradt. Bíztatóan nézett rám. Pontosan követtem az imént látott mozdulatsort, majd behunytam szemeim és amikor kinyitottam ott feküdtem Aita mellett a földön. Épségben.

- Tudtam, hogy képes vagy rá! – hangzott a dicséret.

- Köszönöm. – válaszoltam.

Futásnak eredtünk. Mögöttünk a tűz még mindig terjedt. Átvágtunk a bozótos mélyén. Az erdő legsötétebb sűrűjében kóboroltunk. A feszültséget szinte harapni lehetett volna. Lóhalálában értük el a folyót. Újabb akadály. Legalábbis azt hittem, amíg rá nem jöttem, hogy a hátrányból előnyt kovácsolhatunk, ha átkelünk. Így a tűzvész már nem árthat nekünk. A parton megtorpantam. Erős volt a sodrás. Hatalmas fadarabokat vitt. Cinkostársam félve nézett rám. Beleugrottam, ő pedig követett. Fejemet felemeltem. A hideg víz szinte teljesen mozgásképtelenné tett. Erőt vettem magamon és félelmeimen. Levegő után kapkodva úszni kezdtem. Néha nem éreztem mancsaim, és ha mégis akkor legalább olyan nehéznek, akár egy kősziklát. Majd megkönnyebbülve tettük le lábunkat a túlsó part iszapjába. Amint kikászálódtunk a partra, fáradtan estem össze. De nem lehetett semmit sem tenni. Menni kellett. Felálltam remegő lábaimra és tovább loholtunk. A kimerültségtől, a veszélytől és a reszketéstől alig láttunk magunk elé. Elvakultan szaladtunk a koromfekete éjszakába.

Rövid idő múlva egy kísérteties erdőbe értünk. A fák árnyékai, mint a szellemek kísértettek, nyúltak a Hold sápadt fényében. Egy pillanat alatt megindult alattunk a föld majd magával sodort. Két méter mélyen voltunk egy nyirkos csapdában. Elkaptak.

-         Itt a vége! – nyögtem fájdalmasan.

-         Ne mondj ilyet. – mondta Aita, bár még magát sem tudta meggyőzni.

-         Vége a hajszának. Elkapott. – sóhajtottam keserűen. Nem jött válasz.

Kelepcébe csaltak. Minden hazugság volt. A tűz, a folyó…minden. Itt várt ránk. Már semmihez sem volt energiám. Leültem.

Így talált ránk a hajnal. Fáradtan, csapzottan, vérző sebekkel. Egy sötét alak jelent meg a verem szélénél. Azonnal felismertem. Még soha nem láttam, de minden porcikám érezte, tudta. Atzapar. Magas termetű, sovány alak. Egyik szeme alatt hatalmas heg húzódott. Még ilyen messziről is kivettem, hogy tigriskarmolás. Ruhája terepszínű volt, koszos. Világoskék szemében ott csillogott az őrültség és megszállottság. Haja kócos volt, rendezetlen, kezében hatalmas kést szorongatott. Gúnyosan felnevetett.

-         Gyere nézd mit fogtunk! – kiáltotta majd megjelent mellette egy hasonló alak. Kisebb volt, sokkal véznább és szomorú tekintetét az enyémre szegezte.

-         Nem bánthatod őket! Attól, hogy elhoztál, még nem fogok a nyomdokaidba lépni! Én ilyen mészárlásban nem veszek részt! – jelentette ki határozottan.

-         Na de fiam! – mordult rá Atzapar.

Ebből rájöttünk, hogy apa és fia. Megérintett a fiú beszéde, az hogy kiáll mellettünk. Atzapar éppen a kést próbálta belenyomni a kölyök kezébe aki mindvégig tiltakozott. Végül feladta és dühösen elvonult otthagyva a fiút. Ránk nézett.

-         Messziről jöhettek. Nagyon sajnálom. Én megpróbáltam. – rimánkodott és könnyek csordultak végig sovány arcán. Irtózatos bűntudat kínozta.

 Bár értette volna a nyelvünket! Szerettem volna elmondani neki, hogy erről az egészről nem ő tehet. Ebben a pillanatban Atzapar dühösen rontott ki a sátrából. Kezében fegyvert markolt. Szemei véreresek voltak és homlokáról folyt a veríték.

-         Szóval így állunk! Már beszélgetsz is a nyüves dögjeiddel! – ordította. – Hát ha nem akarod Te megtenni, akkor megteszem én! Meglátjuk ehhez mit szólsz! – kiáltotta és a fegyver csöve ránk mutatott. Vadul fenyegette fiát.

-         Nem teheted meg! Amit csinálsz az törvényellenes! – mondta a gyerek.

-         Szerinted engem ez hol érdekel?! Ebből élünk! Ha nem teszem meg, akkor te nem eszel! Érted?! Te meg még őket sajnálod!

-         Kereshettél volna más munkát is! Nem kellene ölnöd! – vágott vissza a fiú.

Atzapar tekintete elködösült. A fegyver most a fiúra mutatott.

-         Ha akarod Te is mehetsz velük! – kiáltotta vérben forgó szemekkel.

-         Csak rajta! Lődd le őket! A Te lelkeden szárad! – ordította a kölyök.

Apja felénk fordult. A gyilkos fegyver felénk tartotta. Koncentrált. Pontosan bemérte a pontot ahová lőni fog. Behunytam a szemem és odabújtam Aitához. Szíve vadul kalimpált. Félt. A következő pillanatban hatalmas durranás hallatszott, majd Atzapar, akár egy darab fa, dőlt bele a saját kelepcéjébe közénk. Eszméletlen volt.  A verem szélén a fia állt. Kezében fegyverrel, mit még akkor is vadul szorított. Lihegett és szemét idegesen forgatta. Nem tudott mit szólni, ő maga sem fogta fel tettét. Remegő kézzel engedett szabadon minket. Csak néztem éjfekete szemét. Hálás voltam. Rendkívül hálás.

Azóta már több mint egy év telt el. Új otthonra leltünk. Nem tudjuk, hogy Atzapar túlélte-e azt a lövést, vagy a pokol tüzén égett-e el. Ez még a jövő zenéje. De soha nem fogom elfelejteni Marradunaz bölcs szavait. Ki fegyverrel pusztít, fegyver által vész el. Mert mióta világ a világ ember embernek farkasa. Ez örök igazság, mely tanúbizonyosságot tett magáról. De egyben biztos vagyok. Ahogy körbenézek új otthonunkon tudom, hogy ez a miénk és senki sem veheti el tőlunk, és Atzapar már csak rémtörténet marad az elkövetkezendő nemzedékek számára.

Beköszönés

Kedves Olvasó!

Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy megoszthassam a gondolataimat, az érzéseimet, a novelláimat és ha elég bátor leszek...a verseimet. Ugyanis nem vagyok egy nagy költő. Remélem tetszeni fognak és örömödet leled bennük, valamint elgondolkozol egy kicsit.
Engedd meg, hogy körbevezesselek kicsit a világomban. Gyilkosság, erőszak, a Vad negyedben fekszünk. Nincs menekvés.
Induljon a móka!

"Isten hozott a rémálmomban,
Isten hozott az idegösszeomlásomban!
Remélem, nem ijesztelek meg!"

És végül ne felejtsétek, hogy...

"A szívem egy nyitott könyv
Az egész világ számára,
Hogy olvassák."