Milyen érzés kamasznak lenni?

Milyen érzés kamasznak lenni?

A kérdésre, hogy milyen érzés a mai világban kamasznak lenni meglepően egyszerű a válasz: Rossz. Ha pedig lánynak születtél…még rosszabb. Ezt kell még megfűszerezni némi családi problémával, szerelmi csalódással, az iskolával és meg is kaptuk a káosz receptjét egy főre. De szerintem haladjunk sorban a hozzávalók listáján.

Szóval a kamasz kor…A felnőttek szerint megváltozunk, olyat is hallottam már, hogy kifordulunk önmagunkból. Valahogy az én véleményem sokkal eltérőbb. Szerintem megtaláljuk önmagunkat. Azzá válunk, akik a későbbiekben lenni szeretnénk. Nem egy átmeneti állapot csupán. A „felnőttek” felcímkéznek minket. Bestiák vagyunk a szemükben, akik önmagukat és másokat pusztítanak. Pedig ők is ilyenek voltak és azok is maradtak. Csak eljátsszák, hogy nem gyerekek már.

Félünk. Az az igazság, hogy rettegünk. Hogy mitől? A jövőtől. Ránk ijesztenek. Az érettségi, a munkavállalás, a család és az ilyesmi. Ilyenkor legszívesebben üvölteném, hogy „ÉN MÉG CSAK 16 VAGYOK!”. Egy gyerek, aki nem akar felnőni, mert az rémisztő. Törékeny vagyok, gondoskodásra szorulok. Nem értem miért várják el tőlem, hogy „nagylányként” viselkedjek. Nem vagyok az és nem is akarok az lenni. Nem akarok dolgozni, nem akarok érettségizni, nem akarok egy nap arra ébredni, hogy komoly lettem. Olyasvalaki szeretnék lenni, aki elér valamit az életben. Szörnyű lenne úgy meghalni, hogy nem tudták ki voltam ÉN. Most rólam van szó. Önző lennék? Nem gondolnám. Pedig mindenki ezt mondja. Néha a gondolataim szétnyomják a koponyámat. Iszonyú érzés. Odabent pedig rengeteg dolog kering. Élet és halál, világosság és sötétség, férfi és nő, fiatal és öreg. Elgondolkozom. Mindenen. De ezekre a kérdésekre nincs válasz…

A család sem biztos pont. Senkinek. Néha nem bízom bennük. Mi van, ha nem bírnak elviselni tovább? Mi lesz, ha kiraknak? Vagy talán rosszabb. Terhükre lennék? Tagadják. Sok a galiba itthon. Semmi sem jó nekik. Ha összefogod a hajad az a baj, ha kiengeded, akkor meg úgy nem jó. Ha a barátaiddal vagy, nem vagy otthon eleget, ha nem mész sehová akkor nincsenek barátaid. És még mi vagyunk a bonyolultak és érthetetlenek. Erőltetik a vallást. Ezt végképp nem értem. Majd ha nagyobb leszek eldöntöm, hogy hová akarok tartozni. Amúgy is magánügy.

Nah a pasik az meg megint egy külön téma! Soha nem fogom őket megérteni. Szerintem ők a gyengébbik nem. Ami azt illeti én nem hiszek a szerelemben. Hülyeség. Nem létezik. Ha pedig mégis, akkor nem örök. Csak a vágy járatja a bolondját az emberrel és ezt becézzük szerelemnek. Szeretet van. A szerelemmel ellentétben tényleg örökké tart(hat). Legtöbbször barátság formájában jelenik meg. Itt az a probléma lép fel, hogy fiú és lány között huzamosabb ideig nem lehet barátság. Valaki többet fog érezni és akkor nála lesz az a bizonyos bomba, ami bármikor robbanhat, ha kiderül az igazság. Tönkretesz mindent és már soha többé nem lesz a régi az a kapcsolat. Példálózhatnánk akár egy megtöltött fegyverrel, végig ott lapul valaki zsebében és a kellő pillanatban a saját fejébe ereszti a golyót. Kész öngyilkosság. Ahogy minden, amit teszünk…

Semmi sem lehet egyszerű. Akit angyalnak látunk, az valójában ördög. Vakon bízunk magunkban, és van, hogy Istenben. De Isten gonosz. Játszik velünk.

Nagyon nehéz. Nehéz megfelelni, jónak lenni. Én nem is akarok…Sem itthon, sem az iskolában, sem a férfiaknak…Ők tesznek tönkre minket. Én önmagam akarok lenni. Ha kell, egész életemben hajszolni az álmaimat, még akkor is, ha soha sem érem el őket. A fontos az, hogy életem végén elmondhassam magamról: Végig az voltam, aki lenni szerettem volna…