Vér a színpadon

Vér a színpadon

Hamis mosollyal az arcán, unottan leült az erősítőre. Megpróbálta behangolni a gitárját. Behunyta a szemét és sorban megpendítette a húrokat. Mélyet sóhajtott miközben hallgatta a hangok morajlását, ahogy azok eltűnnek az éjszakában, majd örökre semmivé válnak.

Lassan körbepillantott. A banda többi tagja már javában sürgött-forgott.  Közeledett a koncert ideje. Hatalmas hangfalak sorakoztak a színpad szélén. Még ő maga is csodálkozva nézte a körülötte kibontakozó őrületet. Úgy tűnik, valóra válik az álma. Hirtelen három női alak rohant el mellette, majdnem fellökték. Látszólag örültek valaminek. Egymás nyakába ugráltak és sikoltoztak. Mind bőrnadrágot viseltek, fekete pólót és erősen voltak sminkelve. Egy hasonló lány ácsorgott a színpad mellett. Mosolyogva figyelte társait, miközben lassan meggyújtotta cigarettáját. Hihetetlenül titokzatos volt.

-         Hé, Rómeó! – hangzott egy kiáltás a távolból. Rómeó letette a gitárját és lassú léptekkel elindult. Közben nem vette le a szemét egy percre sem a különös idegenről. Odasétált barátjához.

-         Miért hívtál? – kérdezte.

-         Kik ezek?! – Háborogtak. Köré gyűlt az egész banda.

-         Én azt hallottam, hogy ez a rakás fruska lesz az elő zenekar. Állítólag nem titkolják, hogy a babérjainkra pályáznak.

-         Ugyan már! – csattant fel Rómeó. – Inkább igyekezzünk, mert mindjárt kezdünk! – Azzal elsietett.

Pár pillanat múlva kigyúltak a fények és kezdetét vette a rock and roll szörnyű cirkuszának porondján egy újabb előadás.

Az elő zenekar fiatal kora ellenére kimagasló műsort adott. A közönség vadul tombolt és a kordont rázták, akár valami eszelős vadállatok. Olyanok voltak, mint egy nagy, emberekből álló, engedelmes massza, melyet a zenekarok kedvükre formálnak.

Rómeó és társai következtek. Már éppen siettek fel a színpadra, amikor Rómeó a nagy rohanásban összeütközött azzal a furcsa lánnyal, akit korábban látott. Különös érzés kerítette hatalmába. Elkapta a lány kezét, magához húzta majd megcsókolta. A banda többi tagja rosszalló pillantást vetett rájuk.

-         Mi a neved? – kérdezte Rómeó miközben szorosan átölelte.

-         Nekem most…most….most mennem kell! – dadogta a lány és kitépte magát a fiú karjaiból.

Kezdetét vette a koncert, ám a játékidő felénél hirtelen áramszünet állt be. Valaki megpróbálta tönkretenni az estét. Az együttes dühösen rontott le a színpadról, majd nekiestek Rómeónak. A földre került.

-         Az a csaj az oka mindennek! Közel akart férkőzni hozzád és te olyan bolond vagy, hogy engedted! Itt volt a nagy lehetőség az áttörésre és egy csapat tini lány miatt nem lesz belőle semmi! Hogy lehetsz ennyire önző?! Hogy teheted ezt?! Takarodj! – kiáltozták.

-         Ő nem tehet semmiről! Véletlen volt az egész! – védte magát.

-         Védd csak azt a ribancot! – hangzott a válasz.

Rómeó szemében, mint egy szikraként lobbant fel a harag tüze. Vadul ütni kezdte támadóit. Egyre többen lettek. Kiáltásoktól visszhangzott az éjszaka. Egyikőjük a háttérben előhúzta a fegyverét és belemarkolt a már mozdulatlan Rómeó hosszú hajába. Felemelte a fejét és a fülébe súgta:

-         Most pedig agyonlőlek akár egy kutyát! – a halántékához szorította a pisztolyt. A fiú becsukta a szemét.

-         Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – üvöltötte egy női hang.

A következő pillanatban a fegyveres férfi vérző fejjel terült el. Mögötte az a különös nő állt lihegve, kezében a törött basszusgitárjával. Mindenki meghátrált.

A lány felvette a lába mellett heverő Jack Danielst, kortyolt egyet és a földhöz vágta az üveget. Felnézett. Éhes tekintettel lassan végigmérte ellenfeleit.

- Ha nem tűntök el, elvágom a torkotokat! – fenyegetőzött sziszegve.

Felsegítette a félig kábult Rómeót, beültette a kocsiba és elhajtott. Közben végig ott csengett a fülében a szirénák vijjogása. Kavarogtak a gondolatai. Él még az a férfi? Keresheti a rendőrség? Miért védte meg ezt az idegen srácot?

Egy hotel előtt parkolt le. Besegítette cinkostársát egy szobába és az ágyra fektette. Leült mellé és ellátta a sebeit.

-         Mondd meg a neved…kérlek. – könyörgött Rómeó.

-         Ha Te Rómeó vagy, akkor én Júlia. – mosolygott a lány.

-         Mennyi az idő? – kérdezte sóhajtva.

-         Pontosan éjfél. – mondta Júlia és kinézett az ablakon. – Szeretlek!

Rómeó felkapta a fejét. Nem tudta felfogni azt, hogy mi ennek az oka, de ő is pontosan így érzett.

-         Én is Téged! – majd odalépett hozzá és ismét megcsókolta. Szorosan hozzá simult és hagyta, hogy az őrület sodrása a hatalmába kerítse. Eggyé váltak az éjszakával.

Júlia arcán könnyek gördültek végig. Idegesen az ajkába harapott. Úgy érezte, lassan minden darabjaira hullik szét.

Rómeó végigsimította kezét a lány arcán. Legszívesebben üvöltött volna. Azonban bár a lelke kiáltott, a szája néma volt. Kétségbeesetten nyelte vissza a könnyeit. A feje még mindig acélöves sikolyoktól harsogott.

-         Hát ez a vége? – kérdezte elcsukló hangon. – Így halunk meg?

-         Nem tudom…A nyomunkban vannak. Meg fognak találni. Nem akarok bezárva élni. Én szabadnak születtem! Bármit elvehetnek, de ezt soha! Nem engedem! – Júlia arca eltorzult. Annyi érzés kavargott benne. Rettegett.

Felkelt az ágyról és a szekrény felé indult. Előhúzott egy bőröndöt. Felnyitotta és elővett belőle egy zacskó port. Rómeó meglepődött.

-         Heroin? – kérdezte. Júlia bólintott miközben előtört belőle a zokogás.

-         Ha már meg kell tennünk, akkor úgy menjünk el, ahogy a példaképeink tették. – suttogta.

Bizonytalan volt. Rómeó leült mellé a padlóra. Átkarolta és a szemébe nézett. Tudták, hogy nincs más választásuk. Csak így maradhattak örökre együtt.

Halálos adag került a fecskendőkbe.

Rómeó beszúrta bőre alá a hideg tűt, majd megvárta, míg Júlia is ezt teszi. Kinézett az ablakon.

- Hajnalodik, Kicsim! – súgta és megcsókolta Júliát.