Hajtóvadászat (novella)

A Hajtóvadászat

A tó vizének tükrében megtört a sápadt Hold fénye. Talán az igazság tükre volt ez, melybe belenézve megláttam igazi valómat. Egy fenevad. Sötét csíkjaim most nem látszottak, elnyelte őket az éjszaka sötétje. Mindenütt csend honolt. Az est nyugalmát lassan kezdte felváltani az éj jeges borzongása. A fák árnyéka kísértetiesen húzódott mögöttem. A csillagok fényében még vadabbnak látszottak. Pont úgy, mint én. A meg nem értet, kit azért üldöznek, mert bundája tört fénye elvakítja az amúgy is hiúságától világtalan kapzsi embert. Mert ők szeretnék látni fogam fehérjét.

Gondolataim mély ,erős sodrású folyamából egy ismerős hang zökkentett ki. Marradunaz volt az. Lassan bicegett felém. Idős volt már. Még ebben a sötétben is jól látható volt a rengeteg heg, melyek a régi harcok sebeiből maradtak hátra. Smaragd szín szeme úgy ragyogott, mint az igazgyöngy. Emlékszem ,hogy mennyit mesélt, amikor még kölyök voltam. Rengeteg történetet hallottam a királykék tengerről, a tigrisek dicső tetteiről és persze a legfélelmetesebb ellenségünkről. Ő Atzapar, ki már generációk óta üldözi fajtánkat. Még mindig összeszorul a torkom, ha meghallom a nevét. Temérdek rémtörténet kering róla, de senki se tudja, hogy ebből mi igaz, mert kit utolér, azt nem látjuk többé.

Marradunaz leült mellém. Mélyet sóhajtott, majd tekintetét az égboltra szegezte.

-         Csodálatos az ég ma éjjel. -mondta.

-         Valóban. – jelentettem ki halkan.

-         Emlékszel ,amikor kicsi voltál mennyit meséltem neked? Most pedig már kész felnőtt vagy. Meg fogod érteni amit mondok.-hangja gondterhelt lett. Megrémisztett.

-         Mire gondolsz?- kérdeztem. Csomót éreztem a torkomban.

-         Ismét itt jár közöttünk…- tétovázott – Itt jár Atzapar.

-         Parancsolsz? – kérdeztem vissza meghökkenten. Nehezen találtam szavakat. Gondolataim sodrása elapadt. Pupilláim összeszűkültek, lábaim remegtek.

-         Úgy van. Ismét felbukkant. – sóhajtotta.

-         Ugye nem…- nem tudtam befejezni a mondatot, nem mertem kimondani.

-         De igen. Lecsapott. Rengeteg kölyök maradt anya nélkül. – hangja gyászossá vált. Fejét lehajtotta.

-         Nem lehet! – nyögtem fájdalmasan. Szememet idegesen forgattam.

-         Sajnos mégis. Kérlek, könyörgöm vigyázz magadra! Ígérd meg! – kétségbeesett volt. Teste idegesen meg–meg rándult.

-         Ígérem. – mondtam. Tekintete felragyogott. Nem szólt semmit. A távolban madarak szálltak fel. Furcsa volt. Elvégre lassan éjfél…

Fényt láttam a tó túloldalán. Valami megvillant, majd hatalmas mennydörgésszerű hang hallatszott. Fegyver. Szomorúan kerestem Marradunaz pillantását.

- Nem tehetünk semmit? – kérdeztem.

- Sajnos nem. De Sugarra, emlékszel mit mondtam? Ki fegyverrel pusztít, fegyver által vész el. – jelentette ki.

- Honnét veszed, hogy ez igaz?! – hőbörögtem.

- Amióta világ a világ ember embernek farkasa. Ez így volt mindig és soha sem lesz másképp. – mondta. Igaza volt. Nem ismertem nála bölcsebb tigrist.

 Hirtelen fegyver dördülése hallatszott a közvetlen közelből, és egy pillanat múlva Marradunaz a földre rogyott hatalmas puffanás kíséretében. Nem tudtam mit tegyek, mélyet sóhajtott, majd láttam ,ahogy a fény kihuny a tekintetéből. Szeme ragyogását üvegesség vette át. Izmai elernyedtek, majd a következő sóhajtás után többé nem vett levegőt.

Irtózatos fájdalom nyílalt a mellkasomba, mintha engem is meglőttek volna. Lassan hátrálni kezdtem, majd futni, ahogy csak a lábaim bírták. Rohantam amerre az ösztöneim húztak. Menekülni, futni, elrohanni, túlélni…ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Látásom ködössé vált, néha vadul vicsorogtam, villogtattam fogaim. Féltem. Berohantam a sűrűbe, mindenen át ,utat törtem magamnak a bokrok között. Egy-egy hegyes tüskéje felszakította a bőrömet. De nem fájt, mert a rettegés eltompította az érzéseimet. Lassan minden erőm elfogyott. Fáradtan vonszoltam magam egy fa tövébe, melyet hatalmas sziklák szegélyeztek. A köveket végig befonta az idő a fa gyökereivel. Itt biztonságban éreztem magam. Lihegtem levegő után kapkodva. Aztán eszembe jutott Marradunaz, a jó öreg Marradunaz. Jaj, hogy juthattam ide?! A tudatomba kúszott a gondolat és befészkelte magát az értelem minden egyes porcikájába. Ő nincs többé. Soha-de soha nem látom már smaragd szín szemét. Nem fog segíteni…mert nem tud. Fájdalmasan hörögtem. Egyedül vagyok, teljesen EGYEDÜL. Testem remegett a kimerültségtől, néha lehunytam a szemem, de a bevillanó képek nem hagytak nyugodni. Egész éjjel csendben feküdtem, fájdalomtól eltompult tudatállapotban.

Lassan kúszott felfelé a Nap az égboltra, mindent vörösre festett fénye. A madarak csivitelni kezdtek és a rovarok is előbújtak. Hideg volt az éjjel. A párától láthatóvá vált az ezüstös pókfonál a fa ágai között. Nehézkesen felküzdöttem magam a talajról, majd az egyik szikla tetejére ültem. Körbepillantottam. Egy idegen helyen voltam, idegen környezetben. A félelem ismét visszatért, hisz nem tudhatom kinek a territóriumába tévedtem. A szél bársonyosan simogatta a tájat. Langy, nyári fuvallat volt ez. Nem tudtam merre tovább. Felálltam és a lehető legcsendesebben továbbálltam.  Egyet tudtam: minél messzebb kell kerülnöm Atzapartól. Kis idő elteltével zajra lettem figyelmes. Valaki követett. Lépteimet megszaporáztam. Majd megtorpantam. Csend volt körülöttem. Gyanús csend. Pont mint a viharok előtt. A madarak elhallgattak. Ezek szerint más ragadozó is jár a környéken. Már épp megtettem volna a következő lépést, amikor egy hatalmas hím ugrott elém, hófehér fogait vadul csattogtatta ,teste megfeszült, készen állt bármire, hogy megvédje területét. Védekező pozíciót vettem fel, amit ő további fenyegetésnek vélt. Nagyot nyeltem, majd meghunyászkodtam előtte. Szégyen a futás ,de hasznos. Főleg akkor ha nem akarod otthagyni a fogad. Mélyen a szemébe néztem. Fölényesen pillantott rám.

Végül én törtem meg a már-már kínos csendet.

-         Suggarra a nevem. Békével jöttem. Nem szeretnélek bántani csupán átutazóban vagyok. – jelentettem ki dadogva. Az ismeretlen furcsán nézett rám.

-         Az én nevem Aita és ne haragudj az előbbi gorombaságért. Mégis merre tartasz?- kérdezte érdeklődve.

-         Menekülök. Minél messzebb kell jutnom. Atzapar a közelben jár.- mondtam figyelmeztetőleg. Aita hátrahőkölt. Döbbenet ült ki arcára. Szeme vadul megvillant, szinte belevágott az elevenembe.

-         Hogy mondod? Milyen közel? – horkant fel.

-         Tegnap éjjel indultam a tó partjáról. Azóta nagyon közel járhat. – suttogtam.

-         El kell tűnnünk innét. Velem tartasz?- kérdezte. Elgondolkodtam. Én nem ismerem ezt a környéket, viszont Aita igen. Így mindkettőnk esélyei jóval nagyobbak. Keresnünk kell egy új hazát. Mert ide már soha nem térhetünk vissza. Ránk találnának.

-         Igen. – válaszoltam könnyed gyorsasággal.

Aita elindult, nem szólt semmi. Néma csendben sétáltunk egymás mellett. Eszembe jutott ismét Marradunaz. Nem tudtam, hogy mi lenne a helyes. Elmenekülni és eleget tenni azon kérésének, hogy vigyázok magamra, vagy szembenézni Atzaparral és megbosszulni. Nehéz döntés. De mégis okosabb menekülni. Így meneteltünk néma csendben, egyik lábunkat pontosan a másik helyére illesztve, hogy még csak a feltűnés gondolatát is kerüljük. Lassan kiértünk Aita területéről. Hátrafordult. Fájdalmasan nézte végig azt, ami egészen eddig az övé volt és biztos jövőt nyújtott neki. Mindene köddé vált egy perc alatt. Kiléptünk az ismeretlenbe.

Lassan beköszöntött az este. A Nap olyan vörösre festett mindent, mint amikor felkelt. De ez a vörösség most félelmet hozott, nem pedig új reményeket. Közelebb húzódtam Aitához. Úgy éreztem lenéz és neheztel rám. Szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire hálás vagyok amiért nem hagyott egyedül és, hogy mellette biztonságban érzem magam, de nem jöttek a szavak. Csak bambultam magam elé. Kecses lépteim könnyedségét lassan átvette a lomha mozgás. Ismét bevillantak a képek a tegnap éjszakáról. Felnéztem az égre. Telihold volt. Vajon Marradunaz lát onnét fentről? Létezik mennyország? Tudja, hogy min megyünk át? Ezekre a kérdésekre nem tudhattam a választ. Csak reménykedtem, hogy segít nekünk. Az éj, akár egy angyal borította ránk szárnyait. Elrejtett minket a kíváncsi tekintetek elől. Aita megtorpant én pedig nekimentem. Rám mordult.

-         Figyelj jobban! – sziszegte a tőle már megszokott hűvösséggel.

-         Bocsánat! – suttogtam.

Volt valami egészen furcsa benne. Lenyűgöző volt a maga nemében. Hűvös, acélos tekintetében mindig ott bujkált a tűz. Akárcsak most.

Abban a pillanatban füst csapta meg az orrunkat. Izmaim megfeszültek, füleimet védekezően hátrahúztam. Nem mertem magam mögé pillantani. Aztán mégis megtettem. Minden lángokban állt. A tűz éppen felemésztette az erdőt, melynek közepén álltunk. A fák sorban dőltek a földre szénné égve. Kétségbeesés lett úrrá rajtam. Rohanni kezdtünk.

-         Ez Atzapar műve! – kiáltottam.

-         Tudom! Felégeti az egész erdőt, hogy kikergessen minket a rejtekünkből. – lihegte.

Észre sem vettük, de a lángok körbe értek. A kör bezárult. Semerre sem tudtunk volna menekülni. Újabb és újabb köröket róttam le, kiút reményében. De a terület egyre szűkült. Féltem és kezdtem beleőrülni.

-         Figyelj rám! Most szükség van minden erőnkre! Muszáj menekülni! Átugorjuk!- mondta Aita határozottan.

-         Megőrültél?! Mégis mit hiszel te rólam! – morogtam dühösen az arcába.

-         Csak így menthetjük a bőrünk. – villantotta ki a foga fehérjét.

A következő pillanatban teste megfeszült, majd nekifutott és átugrotta a vadul táncoló lángtengert. Teste csodálatos ívben, hatalmas lendülettel ért a földre. Talpon maradt. Bíztatóan nézett rám. Pontosan követtem az imént látott mozdulatsort, majd behunytam szemeim és amikor kinyitottam ott feküdtem Aita mellett a földön. Épségben.

- Tudtam, hogy képes vagy rá! – hangzott a dicséret.

- Köszönöm. – válaszoltam.

Futásnak eredtünk. Mögöttünk a tűz még mindig terjedt. Átvágtunk a bozótos mélyén. Az erdő legsötétebb sűrűjében kóboroltunk. A feszültséget szinte harapni lehetett volna. Lóhalálában értük el a folyót. Újabb akadály. Legalábbis azt hittem, amíg rá nem jöttem, hogy a hátrányból előnyt kovácsolhatunk, ha átkelünk. Így a tűzvész már nem árthat nekünk. A parton megtorpantam. Erős volt a sodrás. Hatalmas fadarabokat vitt. Cinkostársam félve nézett rám. Beleugrottam, ő pedig követett. Fejemet felemeltem. A hideg víz szinte teljesen mozgásképtelenné tett. Erőt vettem magamon és félelmeimen. Levegő után kapkodva úszni kezdtem. Néha nem éreztem mancsaim, és ha mégis akkor legalább olyan nehéznek, akár egy kősziklát. Majd megkönnyebbülve tettük le lábunkat a túlsó part iszapjába. Amint kikászálódtunk a partra, fáradtan estem össze. De nem lehetett semmit sem tenni. Menni kellett. Felálltam remegő lábaimra és tovább loholtunk. A kimerültségtől, a veszélytől és a reszketéstől alig láttunk magunk elé. Elvakultan szaladtunk a koromfekete éjszakába.

Rövid idő múlva egy kísérteties erdőbe értünk. A fák árnyékai, mint a szellemek kísértettek, nyúltak a Hold sápadt fényében. Egy pillanat alatt megindult alattunk a föld majd magával sodort. Két méter mélyen voltunk egy nyirkos csapdában. Elkaptak.

-         Itt a vége! – nyögtem fájdalmasan.

-         Ne mondj ilyet. – mondta Aita, bár még magát sem tudta meggyőzni.

-         Vége a hajszának. Elkapott. – sóhajtottam keserűen. Nem jött válasz.

Kelepcébe csaltak. Minden hazugság volt. A tűz, a folyó…minden. Itt várt ránk. Már semmihez sem volt energiám. Leültem.

Így talált ránk a hajnal. Fáradtan, csapzottan, vérző sebekkel. Egy sötét alak jelent meg a verem szélénél. Azonnal felismertem. Még soha nem láttam, de minden porcikám érezte, tudta. Atzapar. Magas termetű, sovány alak. Egyik szeme alatt hatalmas heg húzódott. Még ilyen messziről is kivettem, hogy tigriskarmolás. Ruhája terepszínű volt, koszos. Világoskék szemében ott csillogott az őrültség és megszállottság. Haja kócos volt, rendezetlen, kezében hatalmas kést szorongatott. Gúnyosan felnevetett.

-         Gyere nézd mit fogtunk! – kiáltotta majd megjelent mellette egy hasonló alak. Kisebb volt, sokkal véznább és szomorú tekintetét az enyémre szegezte.

-         Nem bánthatod őket! Attól, hogy elhoztál, még nem fogok a nyomdokaidba lépni! Én ilyen mészárlásban nem veszek részt! – jelentette ki határozottan.

-         Na de fiam! – mordult rá Atzapar.

Ebből rájöttünk, hogy apa és fia. Megérintett a fiú beszéde, az hogy kiáll mellettünk. Atzapar éppen a kést próbálta belenyomni a kölyök kezébe aki mindvégig tiltakozott. Végül feladta és dühösen elvonult otthagyva a fiút. Ránk nézett.

-         Messziről jöhettek. Nagyon sajnálom. Én megpróbáltam. – rimánkodott és könnyek csordultak végig sovány arcán. Irtózatos bűntudat kínozta.

 Bár értette volna a nyelvünket! Szerettem volna elmondani neki, hogy erről az egészről nem ő tehet. Ebben a pillanatban Atzapar dühösen rontott ki a sátrából. Kezében fegyvert markolt. Szemei véreresek voltak és homlokáról folyt a veríték.

-         Szóval így állunk! Már beszélgetsz is a nyüves dögjeiddel! – ordította. – Hát ha nem akarod Te megtenni, akkor megteszem én! Meglátjuk ehhez mit szólsz! – kiáltotta és a fegyver csöve ránk mutatott. Vadul fenyegette fiát.

-         Nem teheted meg! Amit csinálsz az törvényellenes! – mondta a gyerek.

-         Szerinted engem ez hol érdekel?! Ebből élünk! Ha nem teszem meg, akkor te nem eszel! Érted?! Te meg még őket sajnálod!

-         Kereshettél volna más munkát is! Nem kellene ölnöd! – vágott vissza a fiú.

Atzapar tekintete elködösült. A fegyver most a fiúra mutatott.

-         Ha akarod Te is mehetsz velük! – kiáltotta vérben forgó szemekkel.

-         Csak rajta! Lődd le őket! A Te lelkeden szárad! – ordította a kölyök.

Apja felénk fordult. A gyilkos fegyver felénk tartotta. Koncentrált. Pontosan bemérte a pontot ahová lőni fog. Behunytam a szemem és odabújtam Aitához. Szíve vadul kalimpált. Félt. A következő pillanatban hatalmas durranás hallatszott, majd Atzapar, akár egy darab fa, dőlt bele a saját kelepcéjébe közénk. Eszméletlen volt.  A verem szélén a fia állt. Kezében fegyverrel, mit még akkor is vadul szorított. Lihegett és szemét idegesen forgatta. Nem tudott mit szólni, ő maga sem fogta fel tettét. Remegő kézzel engedett szabadon minket. Csak néztem éjfekete szemét. Hálás voltam. Rendkívül hálás.

Azóta már több mint egy év telt el. Új otthonra leltünk. Nem tudjuk, hogy Atzapar túlélte-e azt a lövést, vagy a pokol tüzén égett-e el. Ez még a jövő zenéje. De soha nem fogom elfelejteni Marradunaz bölcs szavait. Ki fegyverrel pusztít, fegyver által vész el. Mert mióta világ a világ ember embernek farkasa. Ez örök igazság, mely tanúbizonyosságot tett magáról. De egyben biztos vagyok. Ahogy körbenézek új otthonunkon tudom, hogy ez a miénk és senki sem veheti el tőlunk, és Atzapar már csak rémtörténet marad az elkövetkezendő nemzedékek számára.