Egy lépés
Hazaértem.
Becsukom az ajtót, ledobom a cuccaimat, majd saját magamat is a kanapéra.
Felülök, összehúzódom. Az arcomat a tenyerembe temetem, majd egy mélyet
sóhajtok. Csend van, mint mindig. Senki sem vár haza, nem is tudom, miért
vagyok még mindig ezen a nyomorúságos helyen. Nincs senkim. Egyedül vagyok.
Kész őrültekháza ez az egész. Nem szólhatok senkihez. Beleőrülök. Belefáradtam
a fáradtságba.
Minden nap ugyan
az történik. Mintha belekerültem volna egy időhurokba, amely soha nem fog
megszűnni.
Örökre ugyan az a
nap lesz. AZ a nap!
Könnybe lábadnak a
szemeim…El kell felejtenem! A tükör elé sétálok, és alaposan szemügyre veszem a
félhomályban kirajzolódó alakot. Gyűlölöm önmagam. Születhettem volna szőke,
karcsú derekú bombázónak is, de nekem ez jutott. Talán ezért nem kedvelnek.
Mert önmagam vagyok. Soha nem figyelnek rám. Sehol. Az egész világ ellenem van,
én pedig a világ ellen.
Mindig is lenézték
a különcöket. Nem fogadnak el senkit olyannak, amilyen. Mindenkit átformálnak.
De mégis kinek a képére?!
Önző dögök
vagyunk! Szörnyetegekké váltunk és mások nyomorának örülünk. Nem értem. Én már
semmit. Nem is akarom.
Öregnek érzem
magam, pedig még alig éltem. Sok hülyeséget csináltam már, de egyet sem bántam
meg. Most viszont úgy érzem magam, mint egy bolond kiscica, akinek játék közben
az élet fonala tekeredett a nyaka köré és hurokként tartja fogva mindaddig, míg
meg nem fullad.
Pont ilyen rossz
ennyire egyedül lenni.
Az ablakhoz
megyek. Kinyitom és veszek egy mély levegőt a csípős, téli hidegben. Felnézek az
égre. Csillagos az égbolt. Milyen jó nekik! Soha sincsenek egyedül! Irigylem
őket. Én is közéjük vágyom, a társaságukba, ahol figyelnek rám.
Felállok az
ablakpárkányra. Szeretnék messze-messze repülni!
Egy hullócsillag
szeli át a fekete eget. Behunyom a szemem és kívánok: „Bárcsak csillag
lehetnék!”. Egy megnyugtató hang, valahonnét a lelkem mélyéről azt feleli: Csak
egy lépés…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése