Imák a Vad Negyedből /Bevezető/

Imák a Vad Negyedből

Bevezető

Gyönyörű szeptemberi nap volt, amikor végleg meguntam azt a kibaszott kisvárost. Összepakoltam az összes ruhámat, felmarkoltam a maradék pénzemet, a vállamra akasztottam a basszusgitáromat és akkor, pontban éjfélkor elindultam az ismeretlenbe, hogy részt vegyek életem legnagyobb kalandjában.

Minden kihalt volt, a lámpák sejtelmesen világították meg az utcákat, a tereket, az üres parkokat. A házak, hatalmas óriásokként tornyosultak fölém, mintha az ablakaik sötét szemek lettek volna melyekkel már évtizedek óta figyelték a várost és a benne élőket. Az útról visszaverődött a lámpák narancsszínű fénye és egyesült az éjszaka sötétségével. Megnyugtató és hátborzongató volt egyszerre.

Egy csillag sem volt az égen. Errefelé soha sem lehetett őket látni, még kései, nyári éjjeleken sem.

Abban a percben ezek a tények nem foglalkoztattak. Tizenhét éves voltam és világot akartam látni, meg akartam szökni a problémák és a felelősség elől. Gyűlöltem, hogy mindig megmondják, mit tegyek. Nem akartam többé korlátok közt élni. Szabad akartam lenni! Igen! Ez az a szó: szabadság! Rengetegszer gondoltam rá, minden percben ezt ízlelgettem, halkan suttogtam, majd egyre erősödött és végül üvöltve szakadt ki a lelkem legmélyéről: szabadság! Szabadság! Szabadság!

Aztán elcsendesültem. Körülöttem az üres város mélyen hallgatott. Hát nem hallotta senki?! A legnagyobb vágyamat osztottam meg a világgal és ennek ellenére nem tudott róla más, csak az őszi, sárga falevelek, az éjszaka és az üres park, melynek közepén álltam.

Utam az iskola elé vezetett. Megtorpantam. Nem szerettem ezt a helyet. A stréberek, a jó gyerekek, a tanárok kedvenceinek gyűjtőhelye volt. Ez e hely, engem soha sem fogadott magába, ahogy más különcöket sem. Ha különbözöl bűnös vagy. Az emberek félnek azoktól, akik mások, mint ők. Elítélik, kigúnyolják és megpróbálják megsemmisíteni őket. Selejtek vagyunk. Mind. Úgy bánnak velünk, mintha más bolygóról érkeztünk volna. Szerintem legszívesebben laboratóriumban kísérleteznének rajtunk, csakhogy kiderüljön, mit rontottak el a szüleink, amiért ilyenekké váltunk. Valószínűleg nem találnának semmit.

Haragot és fájdalmat éreztem. Egy hatalmas „Baszd meg!” feliratot pingáltam a suli oldalára. Egy kisvárosban könnyű volt nagy feltűnést kelteni…

Nem volt itt többé semmi keresnivalóm. Sarkon fordultam és elindultam ellenkező irányba. Pár percnyi séta után megérkeztem a buszpályaudvarra. Niki már várt rám. Messziről felismertem alacsony termetéről és hosszú világosbarna hajáról. Idegesen toporgott, remegő kezében egy szál cigarettát szorongatott, amiből pár másodpercenként szívott egy slukkot. Késtem. Rám vetette szigorú tekintetét, és már vette is azt a bizonyos nagy levegőt, amivel a fejmosás általában kezdődni szokott. Azonban most, a szavába vágtam.

-         Késtem.  Ne haragudj! – Mélyet sóhajtott.

-         Nem haragszom…Viszont kitalálhatnád, hogy mi legyen, mert 15 perce ment el az utolsó távolsági busz.

-         Fogalmam sincs. Megvárjuk a következőt. – Hangzott a nem túl meggyőző ötlet.

-         Értem. Hát ez zseniális. Szeretnék gratulálni! – kiáltotta, majd hirtelen lehuppant egy padra.

Leültem mellé. Körülnéztem. Sehol egy lélek. Ez a pályaudvar napközben mindig emberek tömegétől hemzseg. Óvodások, kisiskolások, gimnazisták, munkából haza érkezők. Most azonban csak az üres járdák, a padok és az oszlopok álltak magányosan. Oldalra pillantottam. Niki éppen a gitárja tokján aludt. Elmosolyodtam. Ő volt az egyetlen ember, akire mindig számíthattam. Bármi is történt, Ő mindig ott állt mellettem. Hálás voltam neki mindezért. Erre tessék, megint mibe rángatom?! Nem tudom, hogy bírja velem ennyi év után is.

Hideg volt. Igazi hűvös, őszi éjjel. Vígasztalt hogy már közel a hajnal, és végre megszabadulok ebből a porfészekből. Aztán eldőltem a padon, behunytam a szemem és elaludtam.

Reggel 5.45-kor arra ébredtem, hogy hatalmasat koppantam a betonon. Hirtelen felültem és az első dolog amit megláttam Niki kárörvendő vigyora.

-         Pálinkás szép jó reggelt! – kiáltott rám.

-         Kurva jó… - morogtam vissza.

-         Gyere már, mert itt a busz! – Azonnal felkeltem.

Bár rohannunk kellett, de végül elértük. Amint felszálltunk egy ismerős arc fogadott. Luna.

-         Gyertek üljetek le! – csalogatott minket, majd két üres helyre mutatott. Vállat vontam és leültem.

Hosszasan hallgattunk. Nem tudtam, kérdezzek-e bármit is. Régen egy tanárhoz jártunk gitározni. Ránéztem. Lesütötte a szemét. A csend kezdett kínossá válni. Megköszörültem a torkomat.

-         Khhmm…Na és, hogy megy a gitár? – kérdeztem egy erőltetett mosoly kíséretével.

-         Jól. – ezzel azonnal elfojtotta a további beszélgetést.

-         Értem. – feleltem, majd a földre szegeztem tekintetemet. Szégyelltem magam. Ő már most úgy tűnik, viszi valamire, én pedig csak egy tehetségtelen alak vagyok.

Kinéztem az ablakon. Ismeretlen tájak szaladtak el mellettünk. Fájt a mellkasom. Többé nem mehetek haza? Mégis hogyan tudnék így a családom szemébe nézni?! Összerándultam. „Nem szabad ilyenekre gondolnod most!” Mondogattam magamban. Ez volt a nagy lehetőség. Nem szalaszthattam el. Valaki akartam lenni.

Unottan előkotortam a táskából a fülhallgatómat, aztán elindítottam valami zúzósat, hogy elnyomja a fejemben uralkodó káoszt. Hátradőltem és néztem a tájat, a házakat, az embereket. Úton voltam egy szebb jövő felé.