Az emberek

Az emberekben az az érdekes, hogy ha nincs semmi problémájuk, akkor keresnek valamit, ami miatt siránkozhatnak. Akinek fájdalmai vannak, az hallgat.

...

Ès èn tomboltam bent, a falak mögött, a burokban.
Ès nem szerettem senkit, csak Téged, titokban.

Szív nélkül nem lehet élni.

Szív nélkül nem lehet élni

Amióta  Ő elment, nem találta a helyét. Csak járkált fel-alá a lakásban. Lassan körbenézett minden szobában, majd megtorpant a hálóban. Leült az ágy szélére, kezét végigsimította a megvetett paplanon. Lehunyt szemmel felidézte, ahogy kedvese ott szuszogott mellette, ismét felidézte teste melegét, minden érintését. Mélyet sóhajtott. Hiányzott neki, úgy érezte egy hatalmas darabot tépett ki a testéből és magával vitte. Ő pedig lassan elvérzik a mellkasán tátongó nyílt sebből, ahol szívének már csak hűlt helye volt. Igen, képes volt magával vinni azt a szívet, amivel egykor kettőjüket táplálta, azt a szívet ami az életet pumpálta beléjük. Neki most mi ad majd reményt?! Mi fogja életben tartani?
Már érezte, ahogy a vér megfagy a vénáiban, és lassan megadja magát. Szív nélkül nem lehet élni.
Kinézett az ablakon. Közeledett a tél. Hideg szél üldözte el az őszt, csont szárazzá fagyasztva az utcákat, majd felhőkből szőtt szürke pokrócot terített az égre, hogy ne láthassák az angyalok, sem pedig Isten, hogy mi történik a Földön. 
Hanyatt dőlt az ágyon, végignézte a játékokat, amelyeket Tőle kapott. Ott volt minden: hónap fordulók, évfordulók, születésnap, karácsony. Nevetségesen érezte magát. Kicsivel arrébb egy dobozban a leveleket őrizgette. Mennyi vacak! Tekintetét a plafonra szegezte, miközben próbálta visszanyelni könnyeit. Egy férfi nem sír! 
Nem, valamiért nem ment. Nem tudta kiverni a fejéből. Csak Rá gondolt minden percben. Miért hagyta egyedül?! Próbálta gyűlölni, teljes szívéből. De nem tudott szabadulni tőle. Minden közös emlék beleégett az elméjébe, tisztán peregtek le előtte, akár egy film. Az elejétől a végéig. A találkák, a kirándulások, a csókok, az ölelések, a szeretkezések, a vacsorák...Minden. 
Haragosan felült, arcán könnyek folytak végig. Öklét a mellette lévő szekrénybe csapta, majd feljajdult a fájdalomtól. Kiment a konyhába, előkapart egy szál cigit. Remegve a szájához biggyesztette, majd meggyújtotta. Belélegezte a halálos füstöt...Valamiben meg kell halni. Amúgy sincs már semmi értelme ennek az egésznek. Főleg nem Nélküle. 
Csak bámult maga elé, majd elnyomta a csikket. Az egész életét úgy alakította, hogy szép jövőjük legyen, erre minden összetört. Nem maradt semmi. Mert tönkretette! Ez nem is az ő hibája, hiszen átverték. Csak áldozat. Most pedig egyedül maradt és sebezhető.
De nincs értelme az önsajnáltatásnak. Most cselekedni kell.
Visszaindult a szobába, hogy elvégezze a már napi rutinná vált dolgait. Először a Tőle kapott plüssöket nézegette végig. Aprólékosan, egyenként, mindet magához szorította, beleszagolt, hogy meggyőződjön róla, érzi még az illatát rajtuk. A levelek következtek. Figyelmesen végigolvasta őket, miközben könnyei ismét a lapokat áztatták. Árvának érezte magát. 
Most pedig a falon függő kép felé fordult a tekintete, melyen Ő volt. Fekete gyertyák égtek körülötte. Leült elé és nézte, hosszan. Fájdalmat érzett, borzalmas fájdalmat, ami nyílként hasított az elevenbe. Zokogva kúszott közelebb a képhez, esedezett. Érthetetlen szavakat kiáltozott. Kérlelte, könyörgött, hogy segítsen rajta, hogy vessen véget a szenvedésnek. Azonban a gyertyafénybe burkolózott kép ismét nem felelt. Csak bambulta a szoba sötétjét. 
Felállt, rászegezte tekintetét, hatalmasat üvöltött és letépte a helyéről, leborítva ezzel együtt az egész oltárt. A tűz sietve áttáncolt az ágyra, a függönyre. Lángokban állt minden. 
Egy darabig nézte, ahogy a lelkében és az elméjében élő pokol valósággá növi ki magát. Felnevetett, zengett tőle az alvilág minden szeglete. 
Majd sarkonfordult, magához vette a kést a konyhából és elindult, hogy visszaszerezze a szívét.

.

Miért van az, hogy a nagy emberek kis szavai nagyobb jelentőséggel bírnak, mint a kis emberek nagy szavai?