Végül nem marad más, csak a fájdalom,
meg a döbbenet az arcokon,
amikor a falba karcolom,
hogy én már túl vagyok a harcomon.
"Utcai ragadozó vagyok, Napalmmal teli szívvel. Egy atombomba szökevény fia vagyok, A világ elfelejtett gyermeke, Aki felkutat és megsemmisít!"
2014. november 20., csütörtök
2014. november 7., péntek
Az utolsó gyertya
Az utolsó gyertya
A telihold fénye
ezüstösre festette a lombjukat hullató fákat és bokrokat, a megfakuló mezőt, az
alvó falut és a mellette mélyen hallgató temetőt. A tél már a közelben járt,
lábnyomait jégvirágok ölelték át és így üldözte a ködbe és falevelekbe öltözött
őszt.
A szürke sírkövek
között csupán egyetlen piros mécses égett még állhatatosan, elűzve a
sötétséget, melegséget csempészve a zord tájba, ami köré tornyosult.
A gyertya lángjának
fénye egy gyermek arcát simogatta gyengéden. Reménytelenül próbálta letörölni
könnyeit. Egy sírkő mellett térdelt, kezeit imára kulcsolta. Meredten nézte a
lángot.
Jeges szél szaladt át
a temetőn, megtáncoltatva az apró fényt, beletúrt a fiú hajába, majd egy női
alak lépett elő a sötétből. Hosszú, vörös haja takarta meztelen vállait, éj kék
ruhája a földet súrolta. Fekete szemeit a gyermekre szegezte. Hanyagul a
sírkőnek támaszkodott. Egy szál cigarettát tartott a kezében. A gyertyához
hajolt és meggyújtotta. Mélyet szívott
belőle, a füstöt a telihold felé fújta, mintha csak felhők ölelték volna körbe
a kísérteties, fényes korongot. A mécsesre nézett és elmosolyodott.
- Ez az utolsó.
A fiú zavartan
megtörölte arcát, majd visszakérdezett.
- A temetőben?
- Nem. A világon. Nem
szeretem, amikor ennyi fény van a temetőben. Ez itt a sötétségé kéne, hogy
legyen ilyenkor. A nyugalom és a megbékélés világa. Az embereknek itt semmi
keresnivalójuk már, mégis minden évben feldúlnak mindent…Nem mintha lenne
értelme égnie.
- Miért nincs
értelme?
- Mert a világon semminek
sincs értelme. Egy évben egyszer kijönnek és gyertyákat gyújtanak, koszorúkkal
halmozzák el a sírokat. Mintha ez visszahozna bárkit is az életbe. Nevezheted
akárhogy. Lehet Mindenszentek, vagy Halloween. Felesleges. Szerinted ők éreznek
bármit is ebből? Halottak. Megszűntek létezni.
- Ez nem igaz! A
mennyben vannak! Anya is a mennyben van! – ismét előtört belőle a zokogás.
- A mennyben? Tudod,
hol van anyukád? A föld alatt. Már nem hall téged. Kár itt siránkoznod, csak az
idődet vesztegeted. Hány éves vagy?
- Nyolc.
- Akkor már tudnod
kéne, hogy nincs menny és pokol. A halál van és az élet. Ezen kívül pedig nem
létezik semmi.
- És Isten? Ő
létezik?
- Isten halott.
- Ki ölte meg?
- Én. – mosolyodott
el az ismeretlen női alak. – De mondhatjuk úgy is, hogy a világ ölte meg. Ti
magatok. Elveszett a hit és a remény, már nem képzelitek azt, hogy van egy
felsőbb hatalom. Egyébként is csak az elmétek szüleménye volt.
- És ki vagy te?
- A Halál.
- Miért bántod az
embereket?
- Nem bántom őket. Az
emberek saját magukat gyötrik és pusztítják. Mindenképp értelmet akarnak adni
annak a pár évtizednek, amit itt töltenek. Aztán semmivé lesznek.
Visszakerülnek oda, ahová jöttek. Végül mindenki feledésbe merül.
- Én nem akarom
elfelejteni őt!
- Nem akarás kérdése.
Elkerülhetetlen vagyok. Kézen fogtam már papot, politikust, szegényt és
gazdagot. Mind velem jöttek, mert nem volt más választásuk.És mi lett belőlük? Egy rothadó test. Ilyenkor már mindenki egyforma és egyenlő. Csak por és csontok.
- Akkor miért
születünk meg? Miért hozott engem világra?!
- Hogy élj. Sokan úgy
halnak meg, hogy nem is éltek. Hogy miért? Mert mindig arra várnak, hogy majd
jobb lesz. Telhetetlenek és soha sem tudnak megelégedni a jelenlegi
helyzetükkel. Többre és többre vágynak, az elképzelt boldogságba. Végül egyedül
maradnak. Öregen és ráncosan, az összetört álmaikkal.
- Te is meg fogsz
halni?
- Hogy én? Nem. Én
nem. Nem is létezem. De te sem.
- Láttad az
anyukámat? – a kisfiú kérdése fájdalmasan csengett az üres temetőben.
- Én voltam az utolsó
sikolya, a démon, aki az utolsó percben a szemébe nevetett.
- Miért vetted őt el
tőlem?! – üvöltött rá. A Halál lassan a gyermek mellé ült a kőre. Ismét szívott
egyet a cigarettából. A földet nézte, ujjaival idegesen dobolt.
- Így volt megírva.
- De nem tett semmi
rosszat!
- Az emberek egy
csomó hibát követnek el. Nem tudhatod, hogy milyen bűnöket cipelt magával
minden nap. Senkit sem ismerhetsz igazán.
Csend lett. A fiú nem
kérdezett többet. Ökölbe szorított kézzel térdelt a sír mellett. Szemeit
behunyta, könnyek folytak végig az arcán. Mély levegőt vett.
- És akkor most mi
lesz? Engem is meg fogsz ölni?- kérdezte. A Halál elmosolyodott.
- Fújd el a gyertyát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)