Sietnünk kell…
Fájdalom hasított a
hátamba, végig a gerincem mentén. Felriadtam. Kábultan meredtem felfelé.
Csillagok. Csillagok?! Az nem lehet! Én az ágyamban aludtam el. Mi történik?!
A lábaimnál fogva
vonszoltak, egy sötét erdőben. A fák árnyékai a Hold fényében, akár az Ördög
gonosz bohócai nevettek rám.
Felsikoltottam.
-
Ne! Ne!
Hagyjon! Eresszen el kérem! Engedjen el! – üvöltöttem és megpróbáltam kitépni
magam a kezei közül. Kapálóztam, rúgtam, mindent megpróbáltam.
A szorítás hirtelen
gyengült és ki tudtam szabadulni. Futásnak akartam eredni, de az első lépésnél
megbotlottam és a nyirkos talajra huppantam. Ekkor tűnt fel a kötél a lábamon.
Igyekeztem hamar eloldozni, miközben az elrablóm lassú léptekkel közeledett
felém. Könnyek folytak végig az arcomon, kétségbeesetten vonszoltam magam minél
távolabb.
- Takarodj! Ne érj
hozzám! – sziszegtem.
- Sietnünk kell! –
mosolygott az idegen és ismét felém nyúlt. Megragadott, körmeimet a földbe
vájtam, minden faágba belekapaszkodtam. Hiába. Erősebb volt.
A kövek véresre
horzsolták a hátam, ahogy próbáltam szabadulni. Pánikba estem. Mit akarhat
tőlem? Ki ez és mit ártottam neki?!
Feketében volt,
arcát eltakarta csak a sátáni mosolyát láttam.
-
Ki vagy te?!
Hová viszel? – ordítottam a könnyeimmel küszködve.
-
Sietnünk kell!
– mormogta magában.
Összezavarodtam.
-
Meg fogsz
ölni?! – kérdeztem döbbenten, remegő hangon, ahogy eljutott az elmémbe a
szörnyű felismerés.
-
Sietnünk kell!
– hangzott a válasz.
Elcsendesedtem. Mi
lesz, ha most tényleg meg kell halni? Ennyi volt? Még csak az okát sem tudhatom
meg. Annyi mindent át akartam még élni. Soha nem ártottam senkinek. Tudhattam
volna! Mindig a gyengék vesznek el először! Ha szelíd vagy, felfalnak a
farkasok.
Oh, Istenem! Most
segíts rajtam! Kérlek! Könyörgöm! Ne hagyj el! Még nem is éltem, és már el is
kell távoznom ebből a nyomorúságos világból!
Nagy jövőm lehetett
volna. Pénz, család, minden álmom valóra akartam váltani! Olyan kevés időnk
van, miért pont nekem kell még korábban elmúlni?! Segíts!
Az idegen
megtorpant. Körülnézett, majd ismét elindult. Utunk egy tisztáson vezetett át.
Minden fűcsomóba belekapaszkodtam. Ismét sírni kezdtem.
-
Segítség!
Segítség! Valaki segítsen! Könyörgöm! – tört elő belőlem a keserves zokogás.
-
Ssssss!
Sietnünk kell! – csitított.
-
De hová?! Hová
kell sietni?! – Nem jött válasz.
-
Mit tettem?
Miért kell bűnhődnöm?!
-
Sietnünk kell!
– parancsolt rám.
Megijedtem. Olyan
fenyegetőnek tűnt. Remegtem és nagyon fáztam. Körbenéztem. Minden olyan
kísérteties volt. Lassan leereszkedett a köd.
Isten! Hallasz?!
Egyedül hagysz?! Ennyit jelent egy emberi élet?! Gyűlölöm ezt! Tudod mit?! Nem
érdekel! Majd megoldom nélküled! Így is sikerülni fog! Nem adom fel!
Belekapaszkodtam
egy fa törzsébe és teli torokból sikoltoztam.
-
Eressz el!
Hagyj békén! Neeeee! Segítség! Valaki! Segítsenek!
-
Sietnünk kell!
-
Nem érdekel!
Könyörgök, ne bánts! Kérlek! – suttogtam fáradtan. Sáros kezemmel törölgettem a
könnyeimet az arcomról. Levegőért kapkodtam.
Azt hittem van még
remény. Nincs. Nem tudok tovább küzdeni. Nem maradt energiám. Fáradtan bíztam
magam a sorsra, aki olyan kegyetlennek bizonyult.
Kis idő elteltével
megálltunk. Valahol az erdő legmélyén lehettünk.
És ott, nem sokkal
arrébb…egy hatalmas gödör tátongott. A fülembe suttogott a benne ülő halál.
-
Nem! Nem! Ezt
nem teheted! – zokogtam.
-
Sietnünk kell!
-
A kurva
életbe! Miért?! Miért kell sietnünk?! – szakadt ki belőlem kétségbeesetten. Már
csak ezt az egyet akartam megtudni.
-
Mert mindjárt
itt van! – sóhajtotta. Háttal állt. Előhúzott a zsebéből egy szál cigarettát,
meggyújtotta és a füstöt az ég felé fújta. Megborzongtam.
-
Mi van itt
mindjárt? – kérdeztem elcsukló hangon?
-
A hajnal. –
Felnevetett. Mintha a Pokol összes teremtménye ült volna tort fölöttem abban az
egy kacajban.
Odalépett hozzám.
Összekötötte a kezeim. Magzati pózban húztam össze magam a hideg földön.
Behunytam a szemem.
-
Milyen érzés
amikor minden remény meghal? – mosolygott.
Felé köptem
haragosan, de nem találtam célba.
- Remélem
megdöglesz! – üvöltöttem. Ő pedig csak tovább nevetett majd bekötötte a számat.
Nyüszítettem, akár egy sarokba szorított kutya. A könnyeim lassan lemosták a
sarat az arcomról. A lelkem azonban sáros maradt, ezt nem moshattam le. Soha. A
sírba kell vinnem a bűneimet. Kérlelve néztem rá.
Gondolkozott.
Letépte a ragasztószalagot a számról.
-
Ki vagy te?!
Ki vagy?! – kiabáltam elvörösödő arccal haragosan. Lassan lehúzta fejéről a
kapucnit, ami eddig árnyékot vetett az arcára. Megdöbbentem.
-
Te vagyok! És
most megfizetünk! – Mintha tükörbe néztem volna.
A következő
pillanatban a gödör mélyén landoltam. Aztán már nem hallottam mást, csak a
jeges föld hangját, ahogy egyre több fedi el belőle a még forró testem.
Megfizetünk.