Sietnünk kell..

Sietnünk kell…

Fájdalom hasított a hátamba, végig a gerincem mentén. Felriadtam. Kábultan meredtem felfelé. Csillagok. Csillagok?! Az nem lehet! Én az ágyamban aludtam el. Mi történik?!

A lábaimnál fogva vonszoltak, egy sötét erdőben. A fák árnyékai a Hold fényében, akár az Ördög gonosz bohócai nevettek rám.

Felsikoltottam.

-         Ne! Ne! Hagyjon! Eresszen el kérem! Engedjen el! – üvöltöttem és megpróbáltam kitépni magam a kezei közül. Kapálóztam, rúgtam, mindent megpróbáltam.

A szorítás hirtelen gyengült és ki tudtam szabadulni. Futásnak akartam eredni, de az első lépésnél megbotlottam és a nyirkos talajra huppantam. Ekkor tűnt fel a kötél a lábamon. Igyekeztem hamar eloldozni, miközben az elrablóm lassú léptekkel közeledett felém. Könnyek folytak végig az arcomon, kétségbeesetten vonszoltam magam minél távolabb.

- Takarodj! Ne érj hozzám! – sziszegtem.

- Sietnünk kell! – mosolygott az idegen és ismét felém nyúlt. Megragadott, körmeimet a földbe vájtam, minden faágba belekapaszkodtam. Hiába. Erősebb volt.

A kövek véresre horzsolták a hátam, ahogy próbáltam szabadulni. Pánikba estem. Mit akarhat tőlem? Ki ez és mit ártottam neki?!

Feketében volt, arcát eltakarta csak a sátáni mosolyát láttam.

-         Ki vagy te?! Hová viszel? – ordítottam a könnyeimmel küszködve.

-         Sietnünk kell! – mormogta magában.

Összezavarodtam.

-         Meg fogsz ölni?! – kérdeztem döbbenten, remegő hangon, ahogy eljutott az elmémbe a szörnyű felismerés.

-         Sietnünk kell! – hangzott a válasz.

Elcsendesedtem. Mi lesz, ha most tényleg meg kell halni? Ennyi volt? Még csak az okát sem tudhatom meg. Annyi mindent át akartam még élni. Soha nem ártottam senkinek. Tudhattam volna! Mindig a gyengék vesznek el először! Ha szelíd vagy, felfalnak a farkasok.

Oh, Istenem! Most segíts rajtam! Kérlek! Könyörgöm! Ne hagyj el! Még nem is éltem, és már el is kell távoznom ebből a nyomorúságos világból!

Nagy jövőm lehetett volna. Pénz, család, minden álmom valóra akartam váltani! Olyan kevés időnk van, miért pont nekem kell még korábban elmúlni?! Segíts!

Az idegen megtorpant. Körülnézett, majd ismét elindult. Utunk egy tisztáson vezetett át. Minden fűcsomóba belekapaszkodtam. Ismét sírni kezdtem.

-         Segítség! Segítség! Valaki segítsen! Könyörgöm! – tört elő belőlem a keserves zokogás.

-         Ssssss! Sietnünk kell! – csitított.

-         De hová?! Hová kell sietni?! – Nem jött válasz.

-         Mit tettem? Miért kell bűnhődnöm?!

-         Sietnünk kell! – parancsolt rám.

Megijedtem. Olyan fenyegetőnek tűnt. Remegtem és nagyon fáztam. Körbenéztem. Minden olyan kísérteties volt. Lassan leereszkedett a köd.

Isten! Hallasz?! Egyedül hagysz?! Ennyit jelent egy emberi élet?! Gyűlölöm ezt! Tudod mit?! Nem érdekel! Majd megoldom nélküled! Így is sikerülni fog! Nem adom fel!

Belekapaszkodtam egy fa törzsébe és teli torokból sikoltoztam.

-         Eressz el! Hagyj békén! Neeeee! Segítség! Valaki! Segítsenek!

-         Sietnünk kell!

-         Nem érdekel! Könyörgök, ne bánts! Kérlek! – suttogtam fáradtan. Sáros kezemmel törölgettem a könnyeimet az arcomról. Levegőért kapkodtam.

Azt hittem van még remény. Nincs. Nem tudok tovább küzdeni. Nem maradt energiám. Fáradtan bíztam magam a sorsra, aki olyan kegyetlennek bizonyult.

Kis idő elteltével megálltunk. Valahol az erdő legmélyén lehettünk.

És ott, nem sokkal arrébb…egy hatalmas gödör tátongott. A fülembe suttogott a benne ülő halál.

-         Nem! Nem! Ezt nem teheted! – zokogtam.

-         Sietnünk kell!

-         A kurva életbe! Miért?! Miért kell sietnünk?! – szakadt ki belőlem kétségbeesetten. Már csak ezt az egyet akartam megtudni.

-         Mert mindjárt itt van! – sóhajtotta. Háttal állt. Előhúzott a zsebéből egy szál cigarettát, meggyújtotta és a füstöt az ég felé fújta. Megborzongtam.

-         Mi van itt mindjárt? – kérdeztem elcsukló hangon?

-         A hajnal. – Felnevetett. Mintha a Pokol összes teremtménye ült volna tort fölöttem abban az egy kacajban.

Odalépett hozzám. Összekötötte a kezeim. Magzati pózban húztam össze magam a hideg földön. Behunytam a szemem.

-         Milyen érzés amikor minden remény meghal? – mosolygott.

Felé köptem haragosan, de nem találtam célba.

- Remélem megdöglesz! – üvöltöttem. Ő pedig csak tovább nevetett majd bekötötte a számat. Nyüszítettem, akár egy sarokba szorított kutya. A könnyeim lassan lemosták a sarat az arcomról. A lelkem azonban sáros maradt, ezt nem moshattam le. Soha. A sírba kell vinnem a bűneimet. Kérlelve néztem rá.

Gondolkozott. Letépte a ragasztószalagot a számról.

-         Ki vagy te?! Ki vagy?! – kiabáltam elvörösödő arccal haragosan. Lassan lehúzta fejéről a kapucnit, ami eddig árnyékot vetett az arcára. Megdöbbentem.

-         Te vagyok! És most megfizetünk! – Mintha tükörbe néztem volna.

A következő pillanatban a gödör mélyén landoltam. Aztán már nem hallottam mást, csak a jeges föld hangját, ahogy egyre több fedi el belőle a még forró testem.

Megfizetünk.