Az utolsó gyertya

Az utolsó gyertya

A telihold fénye ezüstösre festette a lombjukat hullató fákat és bokrokat, a megfakuló mezőt, az alvó falut és a mellette mélyen hallgató temetőt. A tél már a közelben járt, lábnyomait jégvirágok ölelték át és így üldözte a ködbe és falevelekbe öltözött őszt.

A szürke sírkövek között csupán egyetlen piros mécses égett még állhatatosan, elűzve a sötétséget, melegséget csempészve a zord tájba, ami köré tornyosult.

A gyertya lángjának fénye egy gyermek arcát simogatta gyengéden. Reménytelenül próbálta letörölni könnyeit. Egy sírkő mellett térdelt, kezeit imára kulcsolta. Meredten nézte a lángot.

Jeges szél szaladt át a temetőn, megtáncoltatva az apró fényt, beletúrt a fiú hajába, majd egy női alak lépett elő a sötétből. Hosszú, vörös haja takarta meztelen vállait, éj kék ruhája a földet súrolta. Fekete szemeit a gyermekre szegezte. Hanyagul a sírkőnek támaszkodott. Egy szál cigarettát tartott a kezében. A gyertyához hajolt és meggyújtotta.  Mélyet szívott belőle, a füstöt a telihold felé fújta, mintha csak felhők ölelték volna körbe a kísérteties, fényes korongot. A mécsesre nézett és elmosolyodott.

- Ez az utolsó.

A fiú zavartan megtörölte arcát, majd visszakérdezett.

- A temetőben?

- Nem. A világon. Nem szeretem, amikor ennyi fény van a temetőben. Ez itt a sötétségé kéne, hogy legyen ilyenkor. A nyugalom és a megbékélés világa. Az embereknek itt semmi keresnivalójuk már, mégis minden évben feldúlnak mindent…Nem mintha lenne értelme égnie.

- Miért nincs értelme?

- Mert a világon semminek sincs értelme. Egy évben egyszer kijönnek és gyertyákat gyújtanak, koszorúkkal halmozzák el a sírokat. Mintha ez visszahozna bárkit is az életbe. Nevezheted akárhogy. Lehet Mindenszentek, vagy Halloween. Felesleges. Szerinted ők éreznek bármit is ebből? Halottak. Megszűntek létezni.

- Ez nem igaz! A mennyben vannak! Anya is a mennyben van! – ismét előtört belőle a zokogás.

- A mennyben? Tudod, hol van anyukád? A föld alatt. Már nem hall téged. Kár itt siránkoznod, csak az idődet vesztegeted. Hány éves vagy?

- Nyolc.

- Akkor már tudnod kéne, hogy nincs menny és pokol. A halál van és az élet. Ezen kívül pedig nem létezik semmi.

- És Isten? Ő létezik?

- Isten halott.

- Ki ölte meg?

- Én. – mosolyodott el az ismeretlen női alak. – De mondhatjuk úgy is, hogy a világ ölte meg. Ti magatok. Elveszett a hit és a remény, már nem képzelitek azt, hogy van egy felsőbb hatalom. Egyébként is csak az elmétek szüleménye volt.

- És ki vagy te?

- A Halál.

- Miért bántod az embereket?

- Nem bántom őket. Az emberek saját magukat gyötrik és pusztítják. Mindenképp értelmet akarnak adni annak a pár évtizednek, amit itt töltenek. Aztán semmivé lesznek. Visszakerülnek oda, ahová jöttek. Végül mindenki feledésbe merül.

- Én nem akarom elfelejteni őt!

- Nem akarás kérdése. Elkerülhetetlen vagyok. Kézen fogtam már papot, politikust, szegényt és gazdagot. Mind velem jöttek, mert nem volt más választásuk.És mi lett belőlük? Egy rothadó test. Ilyenkor már mindenki egyforma és egyenlő. Csak por és csontok.

- Akkor miért születünk meg? Miért hozott engem világra?!

- Hogy élj. Sokan úgy halnak meg, hogy nem is éltek. Hogy miért? Mert mindig arra várnak, hogy majd jobb lesz. Telhetetlenek és soha sem tudnak megelégedni a jelenlegi helyzetükkel. Többre és többre vágynak, az elképzelt boldogságba. Végül egyedül maradnak. Öregen és ráncosan, az összetört álmaikkal.

- Te is meg fogsz halni?

- Hogy én? Nem. Én nem. Nem is létezem. De te sem.

- Láttad az anyukámat? – a kisfiú kérdése fájdalmasan csengett az üres temetőben.

- Én voltam az utolsó sikolya, a démon, aki az utolsó percben a szemébe nevetett.

- Miért vetted őt el tőlem?! – üvöltött rá. A Halál lassan a gyermek mellé ült a kőre. Ismét szívott egyet a cigarettából. A földet nézte, ujjaival idegesen dobolt.

- Így volt megírva.

- De nem tett semmi rosszat!

- Az emberek egy csomó hibát követnek el. Nem tudhatod, hogy milyen bűnöket cipelt magával minden nap. Senkit sem ismerhetsz igazán.

Csend lett. A fiú nem kérdezett többet. Ökölbe szorított kézzel térdelt a sír mellett. Szemeit behunyta, könnyek folytak végig az arcán. Mély levegőt vett.

- És akkor most mi lesz? Engem is meg fogsz ölni?- kérdezte. A Halál elmosolyodott.

- Fújd el a gyertyát.