Sötét éjszaka volt

Sötét éjszaka volt

Pontban éjfélkor kiléptem a szórakozóhely ajtaján a téli hidegbe. A jeges szél haragosan az arcomba üvöltött. Hatalmas pelyhekben hullott a hó és az utcák már karácsonyi díszekben pompáztak. Mélyet sóhajtottam, majd elindultam haza.

Csendben hallgattam, ahogy a talpam alatt ropog a frissen esett hó. A tél a kedvenc évszakom. Rideg és mégis barátságos. Jó érzés egy kicsit fázni, élvezni, ahogy a fagy csípi az arcod…aztán hazaérni a meleg lakásba. Ledobni a vizes cipőt, zoknit, kabátot, felvenni a kedvenc mamuszod, főzni egy forró teát és leülni beszélgetni a családoddal vagy összebújni életed szerelmével.

Az emberek sokszor fel sem fogják mennyire szerencsések.

Miközben ezen méláztam fel sem tűnt, hogy az eddig utamat kísérő lámpák fénye eltűnt. Olyan útszakaszhoz értem, ahol csak elvétve akadt világítás.

Furcsa érzés kerített hatalmába, a szívem egyre hevesebben vert. Különös dologra lettem figyelmes. Lépteket hallottam. Egy pillanatig levegőt sem mertem venni. Hátrapillantottam. Sötét alak közeledett felém.

Gondolkodás nélkül rohanni kezdtem.

- Hová rohansz szépségem?!- kiáltotta utánam egy mély férfihang és a nyomomba eredt.

Segítségért kiáltottam, de senki sem hallotta meg. Futottam, ahogy csak a lábaim bírták. Szinte éreztem a leheletét, ahogy ott lihegett a nyakamban.

Gyorsabb volt nálam. Kezével szorosan belemarkolt a kabátomba, én pedig próbáltam kitépni magam a szorításából. Hirtelen ötlettől vezérelve kigomboltam a kabátot, majd kibújtam belőle, hogy menekülhessek.

Abban a pillanatban másik kezével a hajamba markolt és a földre rántott. Felsikoltottam.

Éreztem, ahogy egyre több hajszálam marad a kezében. Dühösen rángatózni kezdtem. Az sem érdekelt, ha az összes hajam odalesz. Ekkor felhúzott és megragadta a torkom. Ütöttem és rúgtam. Mindhiába.

-       Eresszen el! Kérem! Ne bántson! Nem csináltam semmit!- üvöltöttem.

-       Játszunk egy kicsit!- nevetett rám, majd egy mozdulattal ellökött. Irtózatos fájdalmat éreztem a karomban.

-       Ne, ne tegye! Kérem! Hagyjon!- erőtlenül próbáltam arrébb vonszolni magam.

-       Ne félj, nem fog fájni!- lassú léptekkel közeledett felém, elkapta a lábam és húzni kezdett.

-       Eressz el, te utolsó!- köptem felé, és célba is találtam.

-       Látom igazi kis vadmacska vagy! De ezt nem úszod meg büntetlenül!- hirtelen haragossá vált az arca, aztán a következő pillanatban lendült az ökle és erős ütést mért az arcomra. Megszédültem. Vér ízét éreztem a számban.

Aztán már csak képek villantak be. Egy biztonságosabb helyre húzott, be, a bokrok mögé, ahol nem veszik észre.

Elkezdte lehúzni a nadrágom, kicsit magamhoz tértem, rúgni kezdtem és kiabálni. De senki sem jött segíteni rajtam. Sírtam. A sós könnyek marták az arcomon lévő sebet. Minden erőmet összeszedve ismét kapálóztam felé, de ezt csak újabb ütések kísérték. Zokogva sikoltottam egy fájdalmasat, majd a következő csapásnál már nem volt erőm harcolni. Lerángatta rólam a ruháimat és letolta a nadrágját. Én pedig csak feküdtem tehetetlenül a hóban. Undorító látvány volt. Éreztem a leheletét a nyakamon, ahogy leszorított a földre, aztán megtette. Tudtam, hogy mi történik, láttam mindent. Ahogy ott izzadt fölöttem az a patkány, önelégült, piszkos kéjjel az arcán. És nekem csak folytak a könnyeim… Hallottam, ahogy liheg. Minden sóhajánál azt kívántam, hogy bárcsak most venne utoljára levegőt. Ökölbe szorult a kezem.

A bokor aljáról észrevettem, hogy egy rendőrautó járőrözött arra. Nem figyeltek fel rám. Sötét éjszaka volt.

Hangosat nyögött, aztán vége lett.

Önelégülten felhúzta a nadrágját, majd otthagyott egyedül, a hóban, a saját véremben fetrengve.

Úgy fél óra telt el, mire magamhoz tértem. Felkeltem, megigazítottam a ruháimat és a hajamat. Körülnéztem. Sehol senki. Már nem sírtam.

Iszonyatos haraggal a szívemben indultam haza.

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, előtört belőlem a zokogás, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Megpróbáltam lemosni magamról ezt az egészet, mindent, ami történt. Főleg ott, ahol megalázott. Ezerszer átmostam azt a pontot, hátha így ismét makulátlan lehet az ártatlanságom…de minden alkalommal egyre mocskosabbnak éreztem. Sírva roskadtam a zuhanyzó sarkába. Körmeimet az arcomba mélyesztettem és üvöltve vájtam a húsomba.

Soha többé nem lehettem az, aki voltam. Nem mondhattam el senkinek. Bezárkóztam és felejteni akartam.

De az élet nem ilyen egyszerű.

Körülbelül két hónap múlva, egyik reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan émelygek. Nem sokkal később már a mosdóban ültem a wc csésze mellett és tudtam, tudtam, hogy nagy baj van.

Sírva kotortam elő az egyik eldugott dobozból egy tesztet.

Megcsináltam, ahogy a tájékoztatón elő volt írva. Ráhelyeztem egy vízszintes felületre és vártam. Arcomat a kezeimbe temettem, ismét előtört belőlem a zokogás.

Öt perc elteltével egy mély sóhajtás után úgy döntöttem megnézem.

Két csík. Pozitív.

Basszameg! Basszameg! Nem lehet! Nem igaz!...a lábaim felmondták a szolgálatot és ott kuporogtam egyedül a fürdőszoba hideg kövén.

Pár óra így telt el…csendben, magatehetetlenül.

Annak az embernek a fattyát hordoztam a szívem alatt, aki megerőszakolt. Ismét sírni kezdtem. Iszonyatosan dühös voltam. Bosszút akartam állni. Meg akartam ölni. Kikaparni a szemét, érezni a forró vérét a kezeimen…

Feltápászkodtam. Felvettem a legszebb ruhám, kisminkeltem magam és elindultam a városba. Havazott.

Minden olyan gyönyörű és csodálatos volt. Az emberek, ahogy pirosló arccal, hópelyhekkel a hajukban siettek, a gyerekek, ahogy hóembert építettek. Megnyugodtam. Megálltam a park közepén, kitártam a karjaim és felnéztem az égre. Élveztem, ahogy a hópelyhek az arcomba hullnak. Február végén ez igazán ritka volt.

Jó érzés volt a kiadós séta után hazaérni a meleg otthonba.

Megterítettem, megfőztem a vacsorát, kerestem egy üveg bort.

Kinyitottam az ablakot. Felemeltem a fejem, ahogy a hideg levegő arcomba csapott. Mélyet lélegeztem. Felálltam az asztalra, pont az ablakkal szemben. Levettem a sálam a nyakamból. Az egyik végét a csillárra kötöttem erősen, nehogy elengedje, a másikat pedig a nyakamba…hogy szép legyek. Kinéztem az ablakon…Sötét éjszaka volt.

- Most pedig velem hal a fattyúd is!- üvöltöttem, majd felnevettem és leléptem az asztal sarkáról.